Swan of the Rainbow (Jongin) - 1. rész

   Dühösen néztem szembe a tükörképemmel, amely szenvtelenül viszonozta szemrehányó grimaszom, a mögöttem sorakozó tükrök egymásutánjában újra és újra megismételve nem túl kecses ráncaimat. Mikor meguntam a szemezést önmagammal, élesen beszívtam a levegőt és ismételt forgásba kezdem. A lábam lendült, fordultam utána, kezeim kecsesen követték a testem által rajzolt ívet egyszer, kétszer, háromszor…

   Tizenkettőnél ismét elbuktam. Bokáim gyenge szalagjai sajogva adták tudtomra nemtetszésüket, lábamban az izmok fájdalmasan feszültek meg. Kimerülten terültem el a faparkettán, reménytelenül bambulva a plafonról rám meredő izzók fényébe. Egy apró bogár körözött a fénykörükben, éppolyan reménytelennek éreztem a táncát, amilyennek az enyémet. Ott kering a célpontja körül, mégsem tudja elérni azt. Talán az ő szárnyai is úgy sajognak, ahogyan az én végtagjaim a sok órányi próbálás után.

   Végül erőt véve magamon felkeltem a földről, összeszedegettem az évek során rongyosra táncolt próbacipőimet és a villanyt lekapcsolva magára hagytam a reménytelenül keringőző rovart. A próbateremből kilépve a folyosón különböző zenék dallamai olvadtak össze egyetlen, zűrzavaros szimfóniává, amit az évek során megszoktam, s mostanra már egyáltalán nem tartottam zavarónak.

   Minden teremben egy-egy tehetséges diák próbált közelebb férkőzni az álmaihoz, ki-ki a maga módján. Ahogy elhaladtam a termek előtt, az ajtók üvegén bepillantottam mindenhová és láthattam a szépen kibontakozó koreográfiákat, vagy az éppen füstbe menő próbálkozásokat is. Az egyik kisebb terem ajtaján azonban megakadt a szemem. Egy fiú táncolt odabent, de nem tudtam volna meghatározni a műfajt. Egyszerre hordozta magában a balett elegáns, finom mozgásait, mégis vad volt és felszabadult, bonyolult mozdulatokkal teli, miközben végtelenül egyszerűnek tűnt. Megbabonázva bámultam minden mozdulatát, ott ragadtam az üveg előtt.

   Mikor véget ért a zene, a fiú fáradtan rogyott le a földre, mintha ereje elszállt volna a dallammal és kezeit háta mögött megtámasztva, tekintetét az égnek szegezve ült egy helyben. Láthattam, ahogyan mellkasának mozgása követi szapora lélegzetvételeit és az ablakokon beáradó napfény néhány vízcseppet világított meg homlokán.

   Aztán rám nézett. Nem ugrott fel, nem mosolyodott el, de még csak meg sem lepődött. Egyenesen és magabiztosan nézett a szemembe, amitől zavarba jöttem. Úgy éreztem magam, mintha titkokat lestem volna meg, ezért vállamra rántottam a táskámat és sietős léptekkel indultam a kijárat felé.

   Másnap az órák után ismét elvonultam a megszokott terembe, amely helyett adott eredménytelen próbálkozásaimnak. De minél keményebben próbáltam, a színpadon táncoló fekete hattyú egyre távolibbnak tűnt szemeimben. Meg akartam kapni Odett és Odil szerepét, ám a harminckét forgás sehogy sem akart sikerülni.

   Ismét kimerülten és csalódottan adtam fel aznapra az edzést, mert úgy éreztem ha csupán egyetlen lépést teszek, a lábaim feladják kétségbeesett küzdelmüket. Fáradtam pihegtem a padlón ülve, ám amikor felpillantottam, a tükörben egy sötét szempárral találkozott a tekintetem. Ezúttal Ő nézett engem. Arcán tárgyilagos kifejezés ült, nem tudtam leolvasni róla semmiféle érzelmet, mégis furcsa érzést váltott ki belőlem. Kérdéseket akartam feltenni neki, megannyi kérdést, amik már akkor megfogalmazódtak bennem, amikor láttam őt táncolni, de mire megfordultam, csupán az üres ajtókeret ásítozott helyén.

   Aztán nem láttam egy ideig. Minden egyes nap figyeltem hátha újra feltűnik a tükörben, hazafelé mindig benéztem a terembe, ahol először találkoztunk, de helyét mások foglalták el így nem láthattam többé táncolni. Belenyugodtam, hogy talán képzelődtem, mígnem egy nap elkeseredésemben elfeledkeztem testem korlátairól. Nem figyeltem a figyelmeztető fájdalomra, csupán újra és újra megpróbáltam követni a zenét amely túl gyors volt, az én lábaim pedig túl gyengék.

   Aztán hirtelen mintha megsüketültem volna, a fejemben hangos zúgás uralkodott el, bokám pedig feladva a harcot, rendellenes irányba hajolva csuklott össze. Agyam érzéketlenséggel válaszolt a fájdalomra, testem tompa puffanását már észre sem vettem. Megpróbáltam lábra állni, ám ekkor a fájdalom újult erővel tért vissza és ülő helyzetbe kényszerített. Szemeimbe megjelentek a könnyek, a félelem és reménytelenség könnyei. Csak ültem a próbaterem padlóján és némán zokogtam, siratva nem csak a szerepet, hanem egy élet álmát, ami pont olyan szilánkokban hevert, mint csontjaim.

   Végül összeszedtem magam és tárcsáztam az egyetlen telefonszámot, ahonnan segítséget várhattam. Teltek a percek, bokám egyre duzzadtabb lett, színe pedig egyre változatosabb. Később két segítő kézre támaszkodva bicegtem egészen az autóig. Az ablakon kitekintve azonban egy percre megfeledkeztem minden bánatomról, mert újra láttam őt. A fiú ott állt a balett iskola nagy, boltíves kapuja alatt és ismét engem nézett. Ezúttal viszont érzelmek kavalkádját mutatta, szánalom, őszinte sajnálat, rosszallás és némi kihívás - ezek váltakoztak tekintetében, én pedig csak néztem őt, míg el nem tűnt a szemem elől a haladó autó tükrében.

   Azt a napot hosszú és fájdalmas hetek követték, végtelennek tűnő órák rehabilitációval, orvosokkal, gyógytornászokkal, mankók társaságában. A tánc egy elérhetetlen vágyálomnak tűnt, bár senki sem mondta ki, azt hiszem éreztem az orvos szánakozó pillantásaiból, hogy le kell mondanom róla.

   Eltelt egy hónap, két hónap, majd egy egész táncszezon. A hattyúk tava bemutatásra került, én pedig otthon, bekötözött lábbal, könnyekkel a szemeimben néztem végig egy újabb tehetség tökéletes táncát. Aztán amikor újra fájdalom nélkül tudtam járni, visszatértem a próbaterem üres falai közé. Ahogyan lábamra simítottam a cipőm szalagjait, ahogyan megérintettem a korlátot, ahogy a zene felcsendült a hangfalakból, úgy éreztem hazaértem. Ugyan a színpadra már nem juthattam fel, mégis táncolni akartam.

   Finom lépésekkel kezdtem, lágy hajlításokkal és apró fordulatokkal, amelyekhez fájdalom árán ugyan, de szép lassan hozzászokott a testem. Minden kecses mozdulattal egy kis élet költözött belém. Mikor már tűrhetően mentek az alapok, úgy döntöttem újra megpróbálom. Félelmem a kudarctól és a fájdalomtól heves ütemre sarkallta a szívem, ujjaim görcsösen szorították meg a korlátot, majd behunytam a szemem, ellöktem magam és forogtam. Izmaim megfeszültek, keserédes, halvány fájdalmat hozva magukkal, ami megállásra kényszerített. Csalódottan nyitottam ki a szemem újra, hogy egy összetört és félelemmel küzdő táncossal nézzek szembe a tükörben.

   Amíg farkasszemet néztem önmagammal, a düh hullámokban öntötte el lelkem, nekem csupán követnem kellett a hirtelen jött dacos érzelmet, ami tele volt az elmúlt év minden fájdalmával. Határozottan újra felvettem a kiinduló pózt, majd lábammal ellöktem magam és ezúttal a fájdalmat figyelmen kívül hagyva eljutottam két teljes fordulatig. Az ablakon beszűrődő porszemek tánca gyönyörűen csillogó kavalkáddal vett körül, ám én mozdulatlanul álltam és épp csak felderengő mosollyal bámultam lábaimat. Abban a pillanatban úgy éreztem, visszakaptam a reményt.

   Hirtelen taps hangja hasította keresztül a levegőt, mire a felém szálló éles hang irányába fordítottam a fejem. Az ajtóban a rég nem látott fiú állt. Vállát könnyedén a keretnek támasztotta, lábait keresztbe illesztette és hatalmas tenyerei ütemesen csattantak össze, miközben szája szélén soha nem látott mosolya bujkált.

   Csak álltunk ott, én a még a fouetté en tournant[1] lendületétől forgó világommal ő pedig a saját, magabiztos lényével, egymás tekintetét kutatva. Egyre magam előtt láttam az ő tökéletes mozdulatait, szenvedélyét és az előbbi örömöm elpárolgott, majd csalódottság vette át a helyét. Belőlem valami hiányzott, mégis ott állt az a fiú és engem tapsolt. Azonban mire felocsúdtam gondolataimból, hátat fordított és elsétált. Utána akartam futni, de nem tudtam mit mondhatnék egy idegennek, így csak figyeltem távolodó alakját.

   A következő napokban hozzá kellett szoknom a mozdulataimat figyelő tekintethez. A fiú a próbáim elején megjelent és végignézte hogyan küzdök meg nap, mint nap a saját testem és akaratom határaival, mindig egy kicsit kijjebb tolva azokat. Bár soha nem szólt hozzám, úgy éreztem társam a küzdelemben, vele együtt kevésbé éreztem magam magányosnak. Eleinte mindig a küszöbön ült, majd ahogy lassan hozzászoktam a jelenlétéhez, mindig egy kicsit beljebb merészkedett, egészen addig, mígnem egy naptól kezdve mindig velem szemben foglalt helyet, hátát a tükörnek támasztotta és úgy táncolhattam, hogy közben újra és újra találkozott a tekintetünk. Úgy viselkedett, mintha meg akarna szelídíteni, én pedig különösen közel engedtem magamhoz, olyan közel, mint még soha senkit tánc közben.

   Egy alkalommal felállt és odasétált hozzám. Némán körbejárt amíg a mozdulatokat gyakoroltam, majd mikor az utolsó forgásom véghez értem, finoman hozzám ért. Érintése nyomán kirázott a hideg, és úgy éreztem egy kecses szoborrá váltam ujjai alatt, miközben ő szakértő szemekkel vizslatott, majd ugyanezzel a profizmussal kissé feljebb emelte a csuklómat. Ezután a lábam következett, amit finoman a helyére tolt, végül pedig az állam alá téve kezét, fejemet felemelte, hogy a tükörbe nézzek. Ott pedig azt láttam, amit mindig is el akartam érni.

   Egy kecses, törékeny táncos állt a tükörben, a háta mögött árnyéknak tűnő fiúval, akinek tekintete büszkeséget sugárzott. Azt a büszkeséget, amelyet én is éreztem abban a pillanatban. Ebből a pózból indítottam útjára a következő mozdulatom, végig a tükörben követve ezúttal tökéletes táncom. Egészen addig a pontig, mígnem éles fájdalom nem hasított keresztül sérült lábamon. Hirtelen álltam meg, majd egyensúlyom elveszítve borultam a földre. Megalázva éreztem magam, a szégyen és kudarc keserűséggel töltött el. Azonban ő csak mellém sétált és vállaim finoman átölelve ülő helyzetbe segített.

- Jól vagy? – kedves hangja volt. Mély, simogató és halk, talán csak azért hallhattam meg, mert szinte a fülembe suttogta szavait. Ez volt az első alkalom, hogy hozzám szólt, így a meglepetés a torkomra fagyasztotta a választ.

   Szavak híján csupán bólintani maradt erőm, mire elengedett, átsétált a termen, majd táskájával együtt elindult a kijárat felé. Féltem, hogy miután látta ügyetlenségem, nem jön vissza többé ezért felálltam és kissé bicegve indultam utána. Beérve hosszú lépteit, kétségbeesetten kaptam a keze után.

- Várj! – erre megfordult ugyan, de arca ismét nem tükrözött semmit, tekintetét nyugodtan szegezte rám.

- A neved… mi a neved? – ez volt az első alkalom, hogy megszólaltam előtte.

- Jongin.

- Taníts… kérlek Jongin. 

[1] Fouetté en tournant (forgás): egy lábon végzett, egy lábra érkező forgás, a szabad láb eközben a levegőben köröket írva idézi elő a mozdulatot. A második felvonásában a Fekete Hattyú táncánál ebből 32 darab van, ami igen nehéz és megterhelő.