Swan of the rainbow (Jongin) 3. rész

    A napok úgy száguldottak tova mellettem, miként az autók a próbaterem ablaka alatt, én mégsem érzékeltem ebből semmit. Nap nap után gyakoroltam órákat a csikorgó padlón Jongin féltő, ám szigorú tekintetével kísérve. Minden apró hibámért még könyörtelenebb gyakorlással büntettem önmagam, talán túlságosan magas elvárásokat emelve ezzel, de nem számított. Folyamatosan próbálgattam határaim, mindig testem legvégső tűréshatáráig hajtva magam, mégsem éreztem reménytelennek a küzdelmet. Rájöttem, hogy a sikeresen kivitelezett forgások csupán első lépések egy hosszú úton, melyet meg kellett tennem a hattyú szerepéig.

- Nem, Areum állj meg kérlek.... Areum... - nem tudom milyen régóta szólított a nevemen Jongin, hangja tompán hatolt át a zenén, amely körülölelt és keringőre hívta gondolataim tánc közben. Lendületem elvesztve álltam meg, hagyva, hogy az ütemek nélkülem száguldjanak tova a dallammal.

- Ne haragudj, kissé elkalandoztam. - néztem tanítómra bocsánatkérőn, de csak egy szelíd mosolyt kaptam válaszul.

- Azt láttam, de ezzel nem teszel jót sem a bokádnak, sem magadnak. Ha túl sokat követelsz, a szervezeted fel fogja adni a harcot. - miközben beszélt tenyerébe vette kezeim és finoman a padlóra húzott, majd megkezdte szokásos nyújtó gyakorlatainkat. Már nem hoztak zavarba tettei, zokszó és szégyen nélkül hagytam, hogy lehámozza lábaimról a cipőket. Kellemes fáradtság lett úrrá rajtam, a feszültség és a nagy nyomás, amely vállaimra nehezedett ilyenkor eltűnni látszott érintései alatt. Jongin egyszerűen társammá vált a szélmalomharcomban, lerombolta az évek hosszú során felhúzott falaimat és úgy ismerhetett, ahogyan senki más.

- Mesélj nekem a Hattyúk taváról Areum. - kérte csendesen a szemembe pillantva én pedig rajtakapottnak éreztem magam amiért vonásain feledtem tekintetem, ám úgy tűnt ő ezt nem vette észre.

- Talán nem ismered a történetet? - kerekedtek el végül szemeim.

- Dehogynem. De én a TE történetedre vagyok kíváncsi.

- Az enyém egy szomorú és unalmas történet.

- Valóban? - elgondolkodva néztem ezúttal tiszta, érdeklődéssel teli szemeibe valamiféle magyarázat után kutatva, de mint általában a barna íriszek ezúttal sem árultak el semmit nekem.

   Nagyot sóhajtva adtam fel ismét védekező állásaimat és felszakadtak belőlem múltam fájdalmas, küzdelmekkel teli darabkái, amik súlyos kődarabokként pattantak vissza körülöttünk az öreg falakról és padlódeszkákról, mégis úgy éreztem ezek a kavicsok többé nem sértik már lelkem, azok maradnak amik valójában - megfakult emlékek amelyek az én építőköveim. Amíg Jonginnak meséltem rájöttem, hogy sosem bántani akartak, csupán építettek a pályafutásom során, a megannyi sikerrel és eredménnyel együtt. Megértettem, hogy a kudarcok csupán egy folyamat részei, állomások, amelyeken keresztül kell haladnom a célom felé.

- Valami baj van? - kérdezte partnerem, amikor a felismerés ajkaimra fagyasztotta a szavakat.

- Semmi. – ráztam meg a fejem hátha akkor elmúlik a tompaság, amit a felismerés hozott magával – csak azt hiszem rájöttem.

- Mire jöttél rá?

- Azt hiszem megtanultam a leckét. – simítottam végig a műtéti hegemen, ami abban a pillanatban egyáltalán nem tűnt sem rondának, sem szégyenteljesnek. Egyszerűen egy sebhely volt, ami emlékeztetett rá, hogy milyen rögös utat jártam be.

- Akkor most menj haza és pihend ki magad, mert holnap nehezebb napod lesz, mint eddig bármikor. – szakított ki Jongin a gondolataimból.

- Miért mi lesz holnap?

- Holnap elmész a válogatásra. – döbbenten néztem tanítómra, aki már össze is szedte a dolgait és elindult kifelé az ajtón, majd eltűnt a szemem elől bármiféle magyarázat nélkül.

   Csak ültem ott a padlón, hol a lábaim, hol Jongin hűlt helyét bámulva és próbáltam megemészteni a hallottakat. Amire évek óta vágytam, amire egész életemben készültem végre megtörténik, mégis büszkeség helyett rettenetes félelem lett úrrá rajtam.

   A hazafelé tartó úton és otthon az ágyban fekve ugyanazok a gondolatok kavarogtak a fejemben. Láttam magam előtt az összes lehetséges hibát amit elkövethetek, agyam a legnagyobb félelmeim vetítette szemeim elé, amik nem hagytak elaludni. Odakint a hold egyre odébb kúszott az égen és én még mindig nem tudtam aludni, de még mielőtt teljesen őrültnek éreztem volna magam, az éjszaka csendjét a csengő éles hangja hasította ketté.

   Riadtan ugrottam ki az ágyból, szívem ijedten kalapált a mellkasomban és egy pár percig csak vártam a szoba közepén, hogy megnyugodjak kicsit, majd elindultam az bejárat felé. A láncot fent hagyva, egészen kis résnyire nyitottam csak az ajtót, de mikor megláttam Jongint odakint, gondolkodás nélkül oldottam ki a zárakat. Ő otthonosan besétált pont úgy, mint legutóbb és csak finom bólintással köszöntött.

- Jongin te… - kerestem a megfelelő szavakat, nem értettem a helyzetet, de mint mindig Jongin most is megelőzött a válaszával.

- Gondoltam nem tudsz majd aludni. – válaszolta mosolyogva a ki nem mondott kérdésre. Én a meglepetéstől nem tudtam megszólalni, így csak bólintottam, majd újra az ágyam felé vettem az irányt, bár fogalmam sem volt róla hogyan fogok így aludni most, hogy Jongin is megjelent.

   Furcsa mód mégis kellemesen ismerős érzést nyújtott jelenléte, biztonságban éreztem magam mellette. Pedig nem tett semmit, csupán ott ült kétszemélyes ágyam szabad felén és csendesen szemlélődött, amennyire a fényfüzérem halván fénye engedte. A derengő fehérségben az arca furcsán áttetszőnek tűnt, mégis abban a pillanatban gyönyörűbbnek láttam, mint valaha. Mikor észrevette, hogy őt kutatja tekintetem, finoman rám mosolygott.

- Jongin? – szólítottam meg hirtelen gondolattól vezérelve.

- Hm? – olyan volt, mintha szándékosan nem akarná megtörni az éjszaka csendjét körülöttünk, így az én hangom is alig hallhatóan tört fel, talán némi bizonytalanságot hordozva magában.

- Megfognád a kezem? – suttogtam az árnyékoktól sötéten csillogó szemeibe pillantva.

   Vonásai ezúttal sem árulkodtak meglepettségről vagy döbbenetről. Olyan természetességgel kulcsolta ujjait az enyéim köré, mintha mindig ezt tette volna, engem pedig elárasztott a gyengédség érzése. Tenyerének melege ismerősnek tűnt, cirógató hüvelykujja mintha mindig is ott járta volna köreit vékony bőrömön, szeretetteljes tekintete mintha mindig is az én arcom pásztázta volna, mintha Jongin azért lett volna a világon, mert nekem szükségem volt rá.  Ezzel az érzéssel hajtottam fejem ölébe, ujjainak szabad utat engedve hullámos tincseim között, melyek egészen addig cirógattak, míg az álom magával nem ragadott.

*

   Az emberek lökdösődtek a folyosón, minden táncos lázban égett, voltak akik az izgalomtól egy helyben toporogtak, voltak akik még egyszer elpróbálták a lépéseiket és ott álltam én, teljesen megszeppenve, félelemmel telve újra és újra megkötve lábamon a szalagot egészen addig, míg fel nem hangzott a nevem.

   Aztán odabent mintha minden elcsendesedett volna. Ahogyan bezárult mögöttem az ajtó a beszédfoszlányok, a zaj, a többiek ideges rezgése mind eltűnt. Gondolatban még mindig Jongin kezét fogtam, hátha ő biztosabban vezet majd utamon. De mikor felcsendült a zene és táncolni kezdtem Jongin és vele együtt minden gondolatom eltűnt. Talpaim szinte varázsütésre emelkedtek fel a talajról, végtagjaim magabiztosan vették fel a lendületet, maguktól követve a dallamot, magával ragadva az érzelmeimet, felhasználva energiájukat egy végtelenül lendületes, kecses koreográfiában amelyet csak én érthettem teljesen, mégis úgy éreztem túlszárnyal rajtam, túl testem magányos keringőjének határain, valami nagyobb és erősebb dolog felé repítve. 

   A harminckét fouettè de tournant szinte önmagától repített körbe, a talaj eltávolodott forgásom közepette és a végén fejemben hagyott enyhe, szédületes érzés emlékeztetett csupán arra mit éltem át az imént. A teremben mély csend uralkodott, a bírák és a zongorista egyaránt engem bámultak, de saját érzéseimtől tompa érzékeim nem fogták fel döbbenetüket. Majd ahogyan jött, úgy múlt el minden varázs és az előttem ülő emberek újra szigorú arccal bólintottak és behívták a következő jelentkezőt.

   A folyosóra kilépve olyan érzésem támadt, mintha egy tűvel lyukasztották volna ki a körülöttem lévő hatalmas burkot, ami addig megvédett. A zaj szinte elviselhetetlenné vált, zavart a sok test és a köztük rekedt elhasznált levegő, nem bírtam elviselni kérdéseiket, kacagásukat, csacsogásukat, így amilyen gyorsan csak tudtam elmenekültem egy beugró kissé árnyékosabb és csendesebb védelmébe. Ott a földre csúszva, térdeimet átölelve meredtem magam elé.

    A táncosok jöttek és mentek, az idő múlását csak az elhangzott nevek egymásutánja és a néha elhullajtott csalódott vagy épp dühös könnyek jelezték. Nem tudom mennyi ideig ültem ott a folyosón így várva az eredményre, de egyszer csak nem hívtak be több embert, majd néhány végtelennek tűnő perc múlva az asszisztens kijött és egy listát ragasztott az ajtóra a beválogatott szereplők nevével.

   Túl messze voltam. Kis menedékemből nem láttam az apró betűket, de nem volt erőm felállni és odamenni. Tudtam, hogy ha nevem nincs rajta a listán, vége. Vége egy karriernek, vége a gyakorlásoknak, vége a fájdalomnak és vége egy álomnak. Szép lassan elfogytak az emberek körülöttem, mindenki hazament engem magamra hagyva a folyosó hideg kövén ülve, saját démonjaimmal küzdve.

   Végül nem bírtam elviselni többé a bizonytalanságot, lassan felemelkedve a földről, lépésről lépésre közelítettem a papír felé, ami talán az életemet jelentette. Sok név volt a listán, amit alulról kezdtem el olvasni. Mellékszereplők, beugró táncosok, kisebb-nagyobb szerepek, legfelül pedig a főszereplők. A női főszerep mellett pedig ott állt az én nevem.

  A gondolataim belefagytak a pillanatokba, szaggatott filmfelvételként újrajátszva önmagukat. Egy darabig csupán tompán érzékeltem a körülöttem lévő világot, majd a következő kristálytiszta emlékképem, hogy rohanok. Végig a szürkület fény-árnyékában játszó folyosókon, el a hatalmas ablakok és termek mellett. Egyedül a kopogó balett cipőim monoton hangjával kísérve rohantam a terem felé, ahol Jongin várt rám. Nem mondta, nem kérdeztem tőle, mégis tudtam, hogy vár rám. A szokásos terem is félhomályban úszott már, ám ez egy cseppet sem fogott vissza, a lengőajtót belökve robbantam a tükrökkel teli helységbe, minek közepén Jongin állt azzal a mindent sejtő mosollyal, amit annyira szerettem.

   Már nem tudtam, de nem is akartam megállni csupán hagytam, hogy a futás lendülete repítsen a rám váró fiú karjai közé. Amikor testem az övének ütközött éreztem az erőt ami megtartott, karjainak erős ölelését, mellkasának az enyémtől sokkal nyugodtabb emelkedését és süllyedését, tenyerének simogatását hajamban. Nem kellett mondanom semmit, mert ő már sokkal hamarabb tudta, hogy meg fogom kapni a szerepet. Talán amikor megfogta előző este a kezem, vagy amikor bánattól keserűen táncolt velem vigaszt nyújtva, de az is lehet, hogy már akkor tudta, amikor igent mondott nekem.

   Lassan távolodtunk el, egymás tekintetét kutatva, de nem volt szükségünk szavakra. Jongin mellettem állt, támogatott és mikor a siker kapujába értem elkapott repülés közben és megtartott, nehogy lezuhanjak. A szürke fények tengerében egymást ölelve közelített arcunk, egészen amíg ajkaink leheletfinoman meg nem érintették egymást. Abban az apró érintésben benne volt minden,

amit egymásnak el akartunk mondani.