Swan of the Rainbow (Jongin) - 2. rész

♫

- Taníts… kérlek Jongin. – a szavak nem akartak mondatokká összeállni ajkaimon, érzéseim bennem rekedtek, de nem veszíthettem el őt, szükségem volt rá.

   Sokáig nem válaszolt. Ujjaim görcsösen szorongatták a kezét, szemeim válasz után kutattak íriszeiben, ő pedig végtelen nyugalommal szemlélt, mintha mérlegelne. Mintha engem mérne fel, az erőmet, a kitartásomat és a képességeimet. Végül nem válaszolt, csupán bólintott. Kezeim lehullottak róla, csak álltam és néztem ahogyan egyetlen szó nélkül eltűnik a hatalmas ajtó fagerendái mögött.

   Másnap az izgalom véremmel együtt száguldva szétáradt testemben és folyamatos mozgásra sarkallt. A szokásos időpontnál jóval hamarabb foglaltam el a termet és melegítettem be, majd levettem a cipőimet és újra felöltöttem őket, hogy tökéletesebben illeszkedjenek lábfejeimre. Nem álltam készen megosztani valakivel a táncom, az álmom, ami én magam voltam. Féltem az újabb kudarctól és a csalódástól. Talán Jongin majd csalódik bennem, a képességeimben, a kitartásomban, a - talán nem is létező - tehetségemben.  Ami pedig a legnagyobb félelemmel töltött el, hogy én is csalódhatok. Csalódhatok önmagamban.

   Hosszú órák várakozása után végül megjelent egy magas alak a tükörben, így félbehagytam a forgásom és csak bámultam őt, miközben szemei végigsiklottak rajtam. Hirtelen élesen és kritikusan szemléltem végig magamon, míg tükörképem gúnyosan tekintett vissza rám. Szoros kontyomból hullámos barna tincseim elszabadultak, magas homlokomon vízcseppek gyöngyöztek, éles vágású zöld szemeim furcsa fénnyel csillogtak. Zavarom más irányokba űzte tekintetem, a hátamon legördülő vízcseppek csiklandozták bőrömet, hirtelen el akartam takarni magam a vizslató pillantás elől. Magas, vékony termetem esetlennek tűnt mintsem karcsúnak, kezeim és lábaim sután tétováztak a megszakított mozdulat lendületétől vibrálva. Zihálásom hangja otrombának hatott a minket körülvevő csendben, miközben Jongin megkerült, ledobta a táskáját a tükör mellé, leengedte sötét pulóverét, majd megállt előttem.

- Mióta próbálsz? – hangja halk volt, de mély és határozott, ami libabőrt csalt kezeimre és bár nem tűnt mérgesnek, halvány rosszallást fedeztem fel benne.

- Egy… ideje. – nem mertem a szemébe nézni, lehajtott fejjel vártam az ítéletet, de csak egy végtelenül egyszerű utasítás hagyta el a száját.

- Vedd le a cipőid. – csodálkozva kaptam fel a fejem. Gondolataim cikáztak, okokat kerestem, kérdéseimre kutattam a választ, amiket nem mertem kimondani. Végül rájöttem, hogy nincs más választásom, mint bízni benne.

   Engedelmesen helyet foglaltam, majd lassan elkezdtem kioldani a szalagokat a lábamon. A szégyen pírja lepte el arcom, ugyanis tudtam, hogy egy balerina lába nem a legszebb látvány, főleg hosszú órákon át való próbálás után. Ahogyan azonban meglazult az ízületeimet eddig gúzsban tartó kötés, lábam mintha fellélegzett volna és hamar a durva anyagtól kidörzsölődött bőr égető fájdalma kúszott elmémig. Kezeim tétováztak, mígnem Jongin el nem tolta őket az útból.

   Finoman simogatta le rólam a cipellőimet. Megpróbáltam kissé elhúzódni, azonban ujjai a bokám köré kulcsolódtak és nem eresztettek. Észrevette a lábam ívén húzódó heget, amit hiába próbáltam eltakarni. Taszítónak éreztem látványát, ő mégis elérzékenyült tekintettel húzta végig rajta ujjbegyét, majd határozottan a szemembe nézett.

- Soha többé ne próbálj nélkülem. – beleegyezésem jeléül bólintottam, de ő már nem figyelt. Keze az erősítő távirányítójáért nyúlt, majd egy gombnyomásra halk zene szállt fel az elhelyezett hangfalakból. Lágy melódia volt, ami elringatott és már nem is figyeltem másra, csak Jongin halk vezényszavaira, aki lábaimat finoman a padlóra helyezve próbálta megnyújtani a megerőltetett izmokat.

   Minden egyes mozdulat ismét fájdalommal járt, tiltó szavai lépésről lépésre nyertek valódi jelentést, ellenkezést nem tűrő kínokkal lepecsételve önmagukat. Partnerem újra és újra köröket írt le lábfejeimmel, megfeszítette majd ellazította őket. Lassan hozzáértő érintései nyomán kellemes érzés költözött testembe, újra lazának és hajlékonynak éreztem magam. Mire elhalkult a zene Jongin is végzett a gyakorlatokkal és elkezdte szedegetni a ruháit, miközben figyeltem kifinomult, elegáns mozdulatait. Őt nézve úgy tűnt, mintha folyamatosan táncolna, mintha minden mozdulata egy különleges, egyedi ütemre válna valóra, amit csak ő hallhat.

- Holnap nem lesz próba. – zökkentett ki gondolataimból mély hangja.

- De…

- Pihenned kell.  – ellentmondást nem tűrő mondata kissé megijesztett, így nem vitatkoztam tovább, inkább felöltöztem és engedelmesen hazafelé vettem az irányt.

   Egy nap tánc nélkül… arra emlékeztetett, amikor a gipsz fogságában egy fotelbe voltam kényszerítve. Azonban tudtam, ha megszegem Jongin szabályait, talán elveszítem az egyetlen esélyem arra, hogy újra színpadra léphessek. Meg akartam mutatni Jonginnak mire vagyok képes, de ehhez be kellett tartanom az utasításait.

   Másnap órákkal korábban elindultam, ám a terembe érve nem kezdtem el próbálni. Ezúttal nem akartam egyedül táncolni. Csupán ültem mozdulatlanul a terem fapadlóján, ami néha megnyikordult. Talán életemben először figyeltem meg ezt a helyet, ahol álmaim megszülettek, ahol az első ügyetlen lépéseim lassan tánccá, majd az életemmé váltak. A falakon át beszűrődő hangok elértek az elmémig és egy különös dimenzióban találkoztak a múlt képeivel.

   Magam előtt láttam a régi önmagam, apró lábakon botladozó mozdulatokkal, majd a szikár, szinte betegesen vékony serdülő lány pontos, de még merev mozdulatait, végül pedig egy felnőtt nő hibáját. A sok figura körülöttem táncolt a kintről beszűrődő dallamokra és vezényszavakra, mind mások voltak, mégis mindannyian hozzám tartoztak. Együtt tettük meg ezt az utat és az ő lépéseikre volt szükségem, hogy a jövőm felé haladhassak.

   Merengésemből halk zene zökkentet ki, ami immár közelről szólt, körbeölelt. A táncoló szellemek szertefoszlottak és a helyükön ott állt Jongin, kezét felém nyújtva. Néhány kósza percig néztem a kinyújtott végtagot, a fekete szempárt, az éppoly fekete, rakoncátlan tincseket, telt ajkait és vékony, magas alakját, ami fölém tornyosult. Mégsem féltem tőle. Felhívását elfogadva helyeztem ujjaim a tenyerébe.

   Lépteink lassúak voltak, kecsesek, óvatosak. Jongin minden érintése távolságtartó ugyanakkor kérlelő volt, mozdulatai halkan, de határozottan kopogtattak a falakon, amelyeket magam köré építettem a hosszú, magányos évek alatt. Forogtunk, forogtunk a végtelennek tűnő parketten, kecsesek voltunk, mint a naplemente vízfelszínen táncoló szikrái, játékosak, mint egy nyári zápor virágszirmokon ugráló cseppjei, elegánsak és csendesek, mint a hókristályok a téli éjszakában. Partnerek voltunk. Nem volt mozdulatom, amit egyedül kezdtem el és nélküle nem érhetett véget egyetlen lépésem sem. Jongin pedig életre kelt. Tánc közben újra éreztem vibrálni azt az erőt, amit legelőször éreztem benne. Valahogy felemelt minket és lábaink mintha nem érintették volna többet az évek súlya alatt csikorgó padlót, erős kezei megtartottak, a magasba löktek és elkaptak, ha zuhantam.

   Végül szürreális keringőnk lassulni kezdett, elcsitultak fejemben a fantázia hullámai, ismét érzékeltem a körülöttem lévő tárgyakat, majd lassan partnerem is eltávolodott, míg el nem engedte végleg az ujjaim. Ott álltam, a tánc élményétől megrészegülve kissé bágyadtan, levegőért kapkodva, miközben a tőlem egy méterre álló személy szemeibe kapaszkodtam. Ő pedig felvillantotta addig sosem látott, elégedett és széles mosolyát. Arca felragyogott és saját szédületes érzelmeim köszöntek vissza rám Jongin hófehér fogairól és vidáman csillogó szemeiből.

   Kettőnk közül ő törte meg hamarabb a varázst, elfordult, lassan elhalkult a zene is körülöttünk, majd minden szépen visszarendeződött a megszokott helyére. Az átélt pillanatok szinte álomnak tűntek.  Féltem, hogy szertefoszlanak a zene véget érő dallamaival együtt és én ott maradok egyedül. Lehunytam a szemem és az elmúlt pillanatokra koncentráltam. Féltem bármit is tenni ami a valósághoz kötött, mert érezni akartam még egy kicsit a vibrálást ami körülvett minket, de Jongin könyörtelen neszezése minduntalan beférkőztek elmémbe jelezvén, hogy ez a fejezet itt véget ért.

   Belenyugvó sóhajjal nyitottam ki pilláimat és úgy tekintettem az indulásra készen álló nyúlánk alakra, akit hátulról ölelt át az ablakokon beömlő naplemente aranysárga fénye. Testének körvonalai és részletei elmosódtak, mintha nem is valóságos személy lenne, csupán egy szellem. Kicsit tényleg szellemnek gondoltam őt, egész rejtélyes lényét és hihetetlen profizmusát, ami életemben először keringőre hívott és méltó partneremmé tette ezt a fiút. Hónapok óta először érezhettem azt, hogy szívből táncolok és ezt neki köszönhettem, ezért próbáltam egyetlen szó nélkül az emlékeimbe vésni aranyló alakjának képeit, hogy soha ne feledhessem őket.

   Ahogyan teltek a napok, edzéseink rutinossá váltak, megszoktuk a másikat, igazi társakká válhattunk. Jongin hajthatatlan és céltudatos tanárrá vált a szememben, akit feltétel nélkül elfogadtam. Mozdulataim őt követték minden alkalommal, szavait mohón ittam magamba, érintéseit szinte vágytam táncom közben. Néha úgy éreztem repülök. Minden tánclépésem kecsesen vitt álmaim felé, minden elhullajtott verejtékcsepp, minden megfeszülő izomszál és fájdalmas sóhaj egyetlen apró lépés volt az álmaim deszkái felé vezető úton. Azonban a sikert nem adják könnyen.

- Újra! – hallottam Jongin mély hangját felém szállni a zene hullámaival, így a forgást félbehagyva vettem fel ismét a kiinduló helyzetet és vártam az újra felcsendülő akkordokra. Egy, két… há…

- Újra! - ismét feladtam, s az utasítás szerint kezdtem elölről.

   Nem számoltam hányszor próbálkoztam, minduntalan ugyanaz a szó érkezett felém, mígnem egyszerre csak elhalkult a zene. Kíváncsian tekintettem oktatómra, aki ezúttal odasétált mellém. Kritikusan szemlélt, forgatta kezeim, fejem, megdöntötte majd visszaigazította derekam. Tükörképet mutatva próbáltuk el a mozdulatsort, de láttam tekintetében az elégedetlenséget.

- Túl merev vagy. – bár mindig nyersen őszinte volt, ezúttal közlése mellbe vágott, megsértette büszkeségem és bezárt egy ajtót Jongin előtt.

   Ő ezt azonnal észrevette, így kissé közelebb lépett, mire én hátráltam egy lépést. Ismét próbálkozott, de én továbbra is hátráltam ezért csak bólintott, elvonult a tükörhöz éppúgy, ahogyan az első próbákon tette és hátát a hideg üvegnek vetve kényelembe helyezte magát.

- Akkor csináljuk így. – mondta intve nekem, hogy üljek le vele szemben. Én tisztes távolságban törökülésbe helyezkedtem, szenvtelenül vizsgálva komoly vonásait, amikről soha nem tudtam gondolatait leolvasni.

- Milyen zenét kedvelsz a legjobban? - furcsa volt, hogy ennyit beszélt egyszerre, többnyire nem volt szükségünk szavakra, hogy megértsük mit akar a másik. Kérdése váratlanul ért, töprengve meredtem magam elé. Kutattam az általam kedvelt zene után, ám semmi nem jutott az eszembe.

- Legalább azt mondd meg, milyen műfajt szeretsz a legjobban hallgatni.

- Nem hallgatok zenét. – válaszoltam hosszas mérlegelés után, ezzel a kijelentésemmel őszinte, jól látható elképedést csalva az eddig szobor-szép arcra.

- Akkor úgy kérdezem… milyen zenét ismersz?

- Vivaldi, Csajkovszkij, Beethoven, Debussy, Wagner…

- Jó, jó elég lesz. Tényleg csak a klasszikusokat ismered?

- Ezekre táncolunk itt az intézetben. Miért hallgatnék mást? – néhány percig meglepetten pislogott, majd hirtelen felállt, megragadta a kezem és a lemezlejátszóhoz húzott. Közvetlen érintése villámként ért, bizsergés futott végig az egész testemen, libabőrös lett a karom és néhány ütemnyi levegővételről is megfeledkeztem. Ám úgy tűnt ebből ő semmit sem vett észre. Elmélyülten keresgélt a raktáron lévő darabok között és hamarosan felcsendültek a Moldva (♫) lágy dallamai. Kíváncsian nézett rám, én pedig nem értettem mit vár tőlem.

- Mit érzel? – kérdezte végül.

- Mit kellene éreznem?

- Tényleg nem érzed?

- De. Hallom a hangszereket.

- Nem a hangszerekről beszélek, hanem a zenéről ami megtestesít valamit. A vízről. A kanyarokról a folyóban. A patakokról, a vízesésekről és a hatalmas erőről, ami hajt egy folyót földrészeken keresztül. A sodrásról, ami magával ragad a dallamokon keresztül, mintha maga a folyó sodorna, pedig csak egy próbateremben állunk.- miközben beszélt tekintetében élénk fények csillogtak, láttam, hogy valahol messze jár, olyan dimenziókban amelyekben nem érhettem utol. Mikor elcsendesültek az utolsó akkordok is, csalódottan emelte rám újra szemeit.

- Tényleg semmit nem láttál? – lassan ingattam a fejem, mire ő ismét az albumokba temetkezett egy pár perce. Ujjai alatt ismét életre kelt minden és ezúttal Debussy holdfénye (♫) simogatott minket.

- Most? – reménykedő pillantásait nem tudtam figyelmen kívül hagyni, ezért megpróbáltam valamivel bővebb választ adni neki.

- Ez egy szép darab.

- Ennyi? Nem látod a holdat? Nem érzed a nyugalmát? A csendet és az éjszaka sötétjét ami körülvesz? A békét… semmit sem érzel belőle? – láttam rajta, hogy feladta a próbálkozást. – Akkor holnap innen folytatjuk.

   Értetlenül bámultam ahogy összeszedi a ruháit, cipőjét és egy intéssel elindul kifele. Aznap egészen estig ültem a gyakorlóterem padlóján és hallgattam a lemezeket, próbáltam magam elé képzelni amit Jongin korábban lefestett nekem. Azonban egyetlen kép, egyetlen szín sem jelent meg előttem, csupa hangjegy, amik a megszokott, jól ismert módon követték egymást.

- Az a baj, hogy nem érzed a zenét – mondta Jongin mikor másnap ugyanott álltunk, ahol befejeztük az előző edzést.

- A zenét nem lehet érezni. A zenét hallani kell. – válaszoltam bizonytalanul. Már nem tudtam, hogy tanítómat akarom meggyőzni vagy önmagamat. Egy részem azonban azt súgta van még valami a sok gyakorláson és táncon túl, amit nem tudok, amit nem tanultam meg az elmúlt évek alatt.

- Fogalmad sincs mekkorát tévedtél. – Jongin hangja kissé mélyebb volt a szokásosnál, ez akkor történt meg, ha olyan dolgot tanított nekem, amit maga is imádott. Ezeken az alkalmakon szenvedély mélyítette el a hangját és szemei élénken csillogtak.

- A zene nem csak hangokból áll. A zene ritmus. Ritmus, amelyet a testednek követnie kell tánc közben. A dallam semmit nem ér ütemek és ritmus nélkül, mert ha ezt elvesszük, akkor nincs meg a váz, ami összetartja a hangokat, egyszerűen szétcsúszik minden. A ritmus sok mindent kifejez. Lehet lassú, lehet gyors vagy váltakozó, ez adja egy egész darab alapját. Gondolj csak bele, egy sirató dal furcsán hangzana egy induló ritmusára...– értetlen arcom látva magához intett – Gyere, megmutatom neked.

   Táskájából egy CD-t vett elő, finoman behelyezve azt a lejátszóba. A hangfalakból erőteljes dobszóló zendült fel, kissé össze is rezzentem a hirtelen, éles hangra. Jongin keze az enyémért nyúlt és tenyerem a hangfal kissé durva szövetére helyezte. A kezem alatt éreztem az anyag rezgését, éreztem ahogy a dobszó minden egyes üteme végigszáguld testemen, lábaim apró mozdulatokra késztetve. Úgy éreztem a szívem is átveszi az ütemet, mintha ő maga is dobbá vált volna az ütők alatt. Aztán az ütemek lezárásaként hatalmas finálé következett, a dobos gyorsan és pörgősen vezette le az addig is lüktető ritmust, ami villámcsapásként áramlott keresztül rajtam, valamiféle katartikus érzést hagyva maga után. A hirtelen támadt csendben furcsán éreztem magam, mintha valami hiányozna, ezért Jonginra pillantottam, akinek arcán csibészes mosoly ült.

- Látom kezded érezni.

   Azzal ismét elindította a lejátszót és a terem közepére sétált, várakozón tekintve rám. Furcsán néztem rá, mert nem értettem mit akar tőlem így zene nélkül, de valami azt súgta bíznom kell benne. Lassan felé sétáltam és kinyújtottam a kezem. Ő finoman magához  húzva tett pár fordulatot, hagyta, hogy megszokjam az ütemet és a közelségét. Ahogyan fordultunk és léptünk szinte észre sem vettem és már táncoltunk a furcsa, nyers dobszóra. A lábaim automatikusan követték a megadott ritmust, miközben egy modern elemekkel és balett mozdulatokkal vegyes keringőt lejtettünk. Nem értettem, mégis éreztem minden ütést, minden lépést és a partnerem mozdulatai egyértelműek voltak még mielőtt megtette volna azokat. Számomra hihetetlen módon éreztem a zenét és rájöttem Jongin szavainak értelmére. Valami indulat sodort magával, talán pont az az erő ami a dobost vezette mikor a felvétel készült.

   Mikor véget ért furcsán zaklatott táncunk egy darabig csak álltam és néztem Jongin mosolygós arcát, amelyet oly ritkán mutatott nekem meg. Mellkasom zihálva emelkedett és süllyedt, szívem még nem tért vissza a megszokott nyugodt ritmusába, vérem lüktetett ereimben magával sodorva azt a remek érzést, amit átélhettem az imént. Amint kezdtem feleszmélni rájöttem, hogy elszállt felettünk a délután és a kinti kezdeti félhomály már más fénybe burkolt bennünket. Csodáltam Jongint amiért el tudta feledtetni velem az idő múlását, elvette a hosszú fájdalommal teli órákat és cserébe megmutatta a tánc valódi lényegét, mikor a tánc okoz igazi örömet és nem érdekel semmi más a világon a téged körülvevő zenén kívül. Aznap még nem tudtam, hogy ez csupán a kezdete volt egy nagyon hosszú útnak ami a hattyú szerepéhez vezetett.

- Ez meg miféle zene? - tettem fel a kérdésem, mikor frissen, kipihenten és az előző edzés sikerétől megrészegülve vártam, hogy folytassuk újra a hattyútánc próbájával, ám Jongin ismét meglepett.

- Erre fogunk ma táncolni.

- De hiszen erre nem lehet balettozni.

- Azt mondtam táncolni fogunk. Azt nem, hogy balettozni.

   Értetlenül álltam és bámultam Jongint, mintha nem egy nyelvet beszélnénk és nem érteném minden szavát. Hiába éreztem a szívem mélyén, hogy bíznom kell benne, az eszem hangosan kiabálta az ellenkezőjét.

- Így nem fogunk elkészülni a válogatóig.

- Nem állsz készen a válogatóra, amíg nem tudod megcsinálni a forgást.

- Nem indulhatok ebben a szezonban sem a válogatón? - hangom kissé remegett és ezt Jongin is észrevette, vonásai mégis rezzenéstelenek maradtak.

- Ha nem vagy felkészülve, úgysem téged választanak. Miért akarsz mindent siettetni Areum? - először szólított a nevemen, de még az ő hangján elmélyülő hangzók sem terelték el a figyelmem.

- Ezzel azt akarod mondani, hogy nem vagyok rá képes ugye?

- Nem. Azt, hogy még nem vagy rá kész. Ez nem azt jelenti, hogy nem vagy rá képes. Adj időt magadnak.

- Sajnálom Jongin, de már épp eleget vártam - válaszoltam csendesen, aztán sarkon fordultam és kisétáltam a teremből. Kavargó érzéseim gúzsba szorították torkomat, legszívesebben sírva fakadtam volna, de a büszkeségem nem engedte, így végigsétáltam az utcákon összeszoruló torokkal és csillogó szemekkel, mintha valamiféle bűn lenne ha egyetlen könnycseppnek is utat engednék arcomon. Mire hazaértem a könnyeket és a gombócot a torkomból mintha elfújták volna, nem maradt más, csak az üresség valahol a mellkasom mélyén. Úgy éreztem ugyanott tartok ahol elkezdtem, de már nem táncolhattam vissza.

   Másnap ahogyan sejtettem, egyedül érkeztem meg és egyedül is kezdtem neki a próbámnak. Hiába próbáltam vigasztalni magam, végtelenül hiányzott Jongin jelenléte, magányosnak és esetlennek éreztem magam nélküle. Tudtam, hogy nem fog eljönni a történtek után, mégis egy apró részem azt kívánta bárcsak megjelenne. Mintha csak meghallotta volna a kívánságomat, a hátam mögött a próbatükörben megjelent Jongin szoborszerű arca. Meglepetésemben hátranéztem, de addigra eltűnt. Elkönyveltem a képzeletem játékának, ám a következő napokban minden egyes alkalommal megjelent mögöttem a tükörben. Ha hátranéztem azonnal elsétált, ám ha nem pillantottam rá csendesen figyelemmel kísérte minden mozdulatom. Nem jött közelebb, nem szólalt meg, csak állt és nézett, miközben szemeiben néha szomorúság csillant. Olyan volt mintha visszarepültünk volna abba az időbe amikor még nem szelídített meg, csupán figyelt engem, amikor még büszke és makacs voltam.

   Bár azóta büszkeségem megtört, mégis táncoltam. Ameddig erőm és izmaim engedték, kegyetlenül hajtottam magam egy cél felé, amelyet talán én sem láttam tisztán, mégis minden izzadságcseppel bizonyítani akartam a világnak, Jonginnak, önmagamnak. A fájdalmat jutalomnak tekintettem, nem tágítottam egyetlen milliméterrel sem a céljaimtól, mégis mintha minden pillanattal egyre távolabb kerültem volna valamitől, amit Jonginnal közel éreztem magamhoz. Nem értettem hol hibázok, ami dühített és a düh lassan elemésztette a józan eszem. Úgy éreztem lángolok és a lángok űznek egyre csak előre. Így gyakoroltam a forgást óráról órára, napról napra és hétről hétre. Mígnem szervezetem feladta a harcot.

   Lábam fájdalmasan csuklott össze alattam, testem pedig a földre

zuhant. A fájdalom olyan erővel tört rám amibe beleszédültem és könnyeket csalt a szemembe. Felnéztem a tükörbe és egy összetört táncost láttam csupán, mögötte pedig az ajtóban álló Jongint. Az általában rezzenéstelen arcán most az én fájdalmam tükröződött vissza. Szégyenemben lehajtottam a fejem, mintha így elmenekülhetnék a világ elől, mintha így elbújhatnék önmagam kudarca elől. Ám ekkor karokat éreztem magam köré fonódni, egy fej pedig megpihent a vállamon. Talán kissé nedves is volt az arc ami bőrömhöz  simult, de már nem tudtam, hogy csupán az én könnyeim hullanak és nedvesítik be Jongin arcát vagy ő maga könnyezik. Egy darabig így ültünk, mintha megállt volna az idő körülöttünk, a zene elhalt a termekben, az emberek megmeredtek az adott mozdulatukban, az óramutató a falon egy pillanatra megszűnt ketyegni. Csak én voltam, a fájdalmam és egy szomorú fiú, aki szavak nélkül nyújtott vigaszt számomra.

   Aztán lassan felpillantottunk és mikor tekintetünk találkozott tudtam, hogy ő is ugyanazt érzi amit én. Tudja mi a fájdalom, tudja mit jelent mikor meg kell küzdenie minden pillanatban a sikerért, amire vágyik. Hogyan is gondolhattam róla, hogy könnyedén jutott el idáig? Tekintetem bejárta mozdulatlan arcával ellentétben élénken, érzelmekkel csillogó szemeket, a nyúlánk termetet, majd lábán az enyhén felcsúszott nadrág árnyékában megpihenő látvány ismét könnyeket csalt a szemembe. A műtéti sebhely éppúgy húzódott végig Jongin fehér bőrén, ahogyan én viseltem csúfos kudarcom nyomát. Hirtelen megértettem mindent. Megértettem miért állt mellettem, miért tanított és ott, akkor az első próbán miért tiltott el a tánctól.

   Ő is átélte. Átélte ugyanazt amit én, tudta mivel jár és azt is tudta milyen feladni az álmait. Ott a nyikorgó fapadlón, Jongin fájdalmának bélyegét nézve megfogadtam, hogy végtelen bizalommal fogom őt követni. A felismerés felrázott, mintha álmomból ébredtem volna, újra megindult az idő, hallottam az emberek neszezését és valahol a folyosón gyönyörű, lassú zene csendült fel. Jongin megfogta a kezem és felhúzott a földről. Úgy tartott karjaival mintha törékeny porcelánbaba lennék, aki megreped ha nem lehelet-finoman érnek hozzá.

   Pár pillanatig még egymás szemét kutattuk válaszok után, majd  lábujjaimra emelkedtem a talajról és elindultam. A nyilak amik eddig tánc közben izmaimba fúródtak halványodni tűntek, nem volt más csak én, Jongin és a végtelenül szomorú zene körülöttünk. Ezúttal táncom nem volt görcsös, nem volt merev és tervszerű, csupán kecsesen követte a bennünk feltörő szomorúságot és csalódottságot, amit át kellett élnünk. Testem úgy hajlott partnerem biztos kezei között, mint a szomorúfűz ágai a szélben, úgy lélegeztem ahogyan a friss búzamező hullámzik ha egy légáramlat végigfuttatja rajta ujjait, szívem pedig minden dobbanásával együtt lüktetett mindennel, ami Jongin és a zene volt körülöttem.

   Táncunk lépésről lépésre ért véget, Jongin a magasba emelt mintha elnyújtaná a pillanatot amíg együtt vagyunk, majd lassan, fokozatosan eresztett le ölelésébe, én pedig karjaimat nyaka köré fonva tartottam mert féltem, hogy eltűnik amint elengedem őt. Úgy éreztem valami láthatatlan fonal kötött össze minket, sorsunk mintha egymásba fonódott volna a sok kudarcon és fájdalmon keresztül. Tekintetünk egymásba kapaszkodott, arcunk olyan közel volt egymáshoz mint még soha azelőtt. Én sorra vettem finoman faragott vonásait, ujjaim vége beleértek hullámos, fekete tincseibe, kezei szinte égő nyomot hagytak ruhám vékony anyagán keresztül is. A fekete szemek szintén engem kutattak, mintha most látna először igazán annak, aki vagyok. Pár végtelen pillanatig úgy tűnt mintha közelednénk egymáshoz, mintha ajkunk öntudatlanul is keresné a másikat, azonban szinte egyszerre léptünk hátra, visszatérve a mindkettőnk számára biztonságos távolságba. Szinte részegnek éreztem magam és tudtam, hogy ezúttal nem vagyok egyedül. A szavak torkunkon akadtak, csak csendesen szedtük össze dolgainkat és indultunk el a kifelé vezető ajtón.

   Olyannyira elmerültem a gondolataimban, hogy észre sem vettem Jongint, aki csendesen követett, egészen szerény kis lakásomig. Érdeklődve néztem rá, de ő egy szó nélkül vette ki a kulcsokat a kezemből és besétált az ajtón. Felocsúdva meglepettségemből követtem őt először a konyhába, majd onnan egy zacskó jég társaságában be a szobámba. Ott finoman leültetett az ágyam tetejére, kisétált, majd egy puha törölközővel a kezében tért vissza. A jeget belecsavarta az anyagba, gyengéden felhajtotta nadrágom szárát és lábaim az ölében pihentetve ráhelyezte sérülésem helyére a borogatást. A hideg érintés halk szisszenő hangot váltott ki belőlem, de Jongin nem tágított, csak kitartóan borogatta kék foltokkal teli lábam, miközben néha levéve a kötést  gyakorlott mozdulatokkal próbálta ellazítani kegyetlenül megdolgoztatott izmaim. Gyengédsége feloldotta bennem a feszültséget, megnyugtatta összezavarodott lelkem és elmém egyaránt. Már nem akartam megfejteni őt, már nem akartam, hogy megszólaljon és megmagyarázzon mindent, csupán behunyt szemmel élveztem érintését bőrömön mígnem lassan elnyomott az álom. 

   Másnap az ablakon beszűrődő napfény keltett, Jonginnak pedig csak hűlt helyét találtam. Azonban beérve a gyakorló terembe nem kellett csalódnom, ő ott várt rám, mosolyogva a tükrök sokaságában. Ezúttal nem kételkedtem, nem kérdeztem semmit amikor bemelegítés után arra utasított, hogy csináljam meg a 32 forgást. Abban a pillanatban úgy éreztem bármire képes vagyok ha ő mellettem van, így bevártam míg a zene utolért engem és kecsesen lendülve kezdtem neki a feladatnak.

Egy, kettő, három... 
                 *

Harminc, harmincegy...
                 *

Harminckettő.

   Az utolsó fordulatnál szinte éreztem ahogyan szétszakad a testem, mégis vitt a lendület magával, majd esetlenül ugyan, de megálltam. Elképedve bámultam a tükörben kócos hajam, remegő lábaim, majd pedig Jongin hatalmas mosollyal ragyogó arcát. Nem volt tökéletes, nem volt teljesen kecses, de életemben először 32 fouettè de tournant után, büszkén állhattam a próbaterem deszkáin.