Time spent walking through memories (D.O) - 3. rész

♫

   Kyungsoo mereven nézte az óra lapjában tükröződő arcot. Finoman megrázta a fejét, hátha akkor eltűnik a jelenés, de a lány változatlanul, valóságosan tekintett vissza rá, még mindig könnyben úszó szemeivel. Hiába kereste az ismerős vonásokat, hiába próbálta felidézni emlékezetében a hosszú sötét hajat és a mély tekintetet, nem talált senkit sem, aki hasonlított volna hozzá.

   Lassan feltápászkodott és elindult a falióra felé. Haru követte mozdulatait az óra túloldaláról és nem értette, hogy a fiú miért van így meglepődve, miért bámul ilyen mereven rá – hiszen nem láthatta őt. Egy pillanatra eltűnt előle ahogyan felállt a helyéről, így Haru elfordult az óralaptól és visszahelyezte a szerkezetet a polcra.

   Mire Kyungsoo leemelte falióráját, a síró lány eltűnt és egy teljesen átlagos fehér hátlap maradt a helyén, az üveglapban saját arcának tükörképével. Nem értette amit látott, próbálta meggyőzni magát, hogy csak képzelődött. Mégis fel tudta idézni a lány minden vonását, a könnyek által húzott barázdákat az arcán, a halvány bőrét, sötét szemeit, amelyek együttérzést sugároztak felé. Valami halkan az súgta neki, hogy a lány létezik, csak meg kell találnia őt.

   Lassan teltek a napok, Kyungsoo haladt az idővel, mégis, amikor rápillantott egy-egy órára, minden alkalommal csalódott lett, ha senki nem tekintett vissza rá. Elvárását egyre irreálisabbnak érezte, mégis újra és újra rápillantott a karórájára, vagy az itt-ott elhelyezett órák számlapjaira, ám a rejtélyes lány nem jelent meg többé előtte.

   Haru azonban minden mozdulatát követte a fiúnak. Már nem érdekelték az emberek, már nem tekintett ki a világóra számlapján, csupán az ezüstórán keresztül figyelte Kyungsoo mindennapjait. Semmi sem érhetett fel az érzéssel, amikor napról napra fel tudta idézni a történéseket, még ha a fiú élete oly egyszerű és lassú folyású volt is. Minden újabb nap eggyel több emlékkel gazdagította Harut, így gyermeki lelkesedéssel nyitotta ki a szemét minden reggel és helyezkedett el kis háromlábú székén, kezében Kyungsoo órájával. Úgy érezte, közös emlékeket gyűjt a fiúval, hogy életét kicsit közösen élik át, még ha Kyungsoo nem is tudott róla.

   Miután Kyungsoo nem látta többet a lányt az órájában, még üresebbnek és elhagyatottabbnak érezte magát. Napjai egymás után haladtak el mellette, ahogyan egész életében. Végül nem tudott ellenállni és felült egy vidékre tartó vonatra. Minden egyes elhaladó kilométer egyre nehezebbé tette szívét, és mikor már ott állt az állomás peronján, körülvéve emberekkel, akik mind tartottak valahová, elöntötte a félelem. Szeretett volna elmenni, felülni az első vonatra, amely a másik irányba tart és otthagyni a vidéki várost minden fojtogató emlékével együtt.

   De nem tudta megtenni. Egyre kevéssé érezte magát üresnek, még ha csak a fájdalmas emlékek töltötték is meg a lelkét. Első útja a temetőbe vezetett, ahol a régi és új sírkövek között a jól ismert, apró lámpásokkal szegélyezett ösvényeken haladva eljutott egy végtelenül egyszerű, elhanyagolt sírhoz. A futó növények már egészen ellepték, így Kyungsoonak kézzel kellett megtisztítania azt, de csupán egy megrepedt üvegű kép tekintett vissza rá, amin a finom mosolyra húzódó ajkakon kívül nem látszódott más. Nagy sóhajjal ült le a kő szélére.

- Szia anya… - szemei párásak lettek, de már rég nem engedte meg magának a luxust, hogy szabadjára engedje könnyeit. Úgy érezte a könnyeknek akkor van értelme, ha van aki letörölje őket, az ő könnyei pedig végleg elfogytak mikor rájött, hogy már senki sincs mellette aki megvigasztalhatná.

   A temető csendjében üldögélve suttogva beszélt a képhez, ami kissé megkopott és meggyűrődött a kereten keresztül beszivárgott víztől, de azt a mosolyt pont olyan fényesnek látta, amilyen néha-néha felragyogott emlékeiben. Ilyenkor megengedte magának az emlékezés luxusát, engedte, hogy lelkében elrejtett pillanatok a felszínre törjenek, minden fájdalmukkal és örömükkel magukkal hozzák a veszteség érzését is.

   Az ég sötétbe hajlott már, amikor elindult lefelé az úton, gyermekkora otthona felé véve az irányt. A hazafelé vezető úton újra számlálta az oszlopokat, és ismét fáradt öregemberként ért el az omladozó vakolatú épülethez, melyet talán soha nem nevezett otthonának.

    Ellenállt minden rossz érzésnek, ami hatalmába kerítette volna és lenyomta a kilincset. Odabent végtelen csend honolt, önkéntelen sóhaj szakad fel mellkasából, amiért üresen találta a házat. Más talán végigjárta volna az emeleteket, megnézte volna a fényképeket és számba vette volna, hogy mi változott az évek során. De Kyungsoo számára ezek a tárgyak már csupán szomorú és fájdalmas emlékeket őriztek, melyeket el akart felejteni. Így tekintete felületesen siklott végig a tárgyakon, kikerülve minden lehetséges apróságot, ami valaha az övé volt.

   Az előszoba küszöbén állva elfogta a menekülés iránti vágy. Úgy érezte, ha csak egyetlen lépést tesz még beljebb, egyenesen a múltba sétál vissza. Márpedig a múltat éppúgy akarta eltörölni lelkéből, ahogyan valaki a párás üvegről simítja le a nedvességet. Ám a tükörben a pára eltűnésével egy tiszta arcot lát az ember, Kyungsoo számára pedig ez volt a legrémisztőbb – szembenézni önmagával. Mielőtt még sarkon fordult volna, hogy a legközelebbi vonattal visszatérhessen jól megszokott, magányos életébe, megszokásból a lépcső mellett függő antik órára pillantott.

   Ezúttal pedig a lány, akit napokig keresett minden időt jelző szerkezetben, most a robusztus óra elmaszatolódott és poros üvegén át tekintett rá. Pár pillanatig meredten nézte a jelenséget, majd lábai szinte maguktól mozdultak, hogy ezúttal a közelébe érhessen, mielőtt ismét eltűnik a mutatók által számon tartott idő örvényében. Tekintetével szorosan fogva tartotta a lányét, mert félt, hogy ismét elveszti őt. Odaérve a falhoz felnyújtózott és kezébe vette az órát. A lány ijedten tekintett vissza rá, majd az ajtó felé és ismét vissza rá, de már szóra nem nyithatta a száját, hogy figyelmeztesse a fiút.

   A nyitva felejtett ajtó éles hanggal csapódott be, mire az óra, amit addig Kyungsoo a kezében tartott lehullott a földre és darabokra tört. Kétségbeesetten próbálta felszedni és összeilleszteni az üvegdarabokat, ezzel annyit érve el, hogy az éles szilánkok felsértették bőrét. Léptek döndültek mögötte, a hangra pedig ösztönösen emelte arca elé pirosló kezeit.

*

   Haru az első ütésnél ijedten tette vissza a kezében lévő órát a polcra. Látta a férfit az ajtóban, figyelmeztetni akarta Kyungsoo-t, de nem tudott megszólalni, a hangok a torkában rekedtek a félelemtől. Félve pillantott a visszahelyezett órára, ám annak számlapja nem mutatott mást, csupán a szokásos köröket és számokat. Haru mellkasából hatalmas sóhaj szakadt fel, mégsem tudott megszabadulni a látványtól, amire most már mindig emlékezni fog.

   Székét a nagy óra számlapja elé húzta és kitekintett rajta. Ezúttal nem Kyungsoo-t látta, hanem hetek óta először az óra ismét képeket mutatott neki az egész világról. Furcsán színes mozaikot emberekről, akik vidámak voltak, ünnepeltek, és emberekről, akik gyászoltak vagy búcsúztattak valamit, ami fontos volt számukra. A lányban ott lebegett a gondolat, hogy talán minden embernek megvan a maga szomorúsága és öröme, hogy ez adja az idő és a sorsok sajátos egyensúlyát. Ám mégsem értette, hogy Kyungsoo múltja miért csupán a szomorú és fájdalmas emlékekből áll.

   Kíváncsisága elhívta a világ különleges, mozgó mozaikjától és levezette őt a torony csigalépcsőjén. A korlát mentén a falra akasztott különféle órák ketyegései szinte fülsiketítőek voltak – legalábbis Haru így érezte. Nézte a végtelenbe kanyargó lépcsőt a talpa alatt, és szerette volna megtalálni a kijáratot. Mégsem ment tovább, mert tudni akarta azt, ami rejtve maradt előtte – a múltat. Így inkább megérintette az órákat, majd találomra visszatekert egy-egy mutatót.

   A múltak egymás után ragadták el, történetek, csaták, szerelmek és életek elevenedtek meg a szeme előtt, egy egész világ sorsát, háborúinak és diadalmainak emlékét nyújtva át a lánynak. Egyik óra a másik után, egyik múltbéli emlék a másik után, és Haru végig csak egyetlen dolgot keresett: az egyensúly forrását. Tudni akarta, hogy mi dönti el valakinek a sorsát, hogy mitől függ az élet.

   Ám a múlt annyi borzalmat és fájdalmas emléket rejtett magában, hogy a lány, amikor újra a torony tetejében lévő széken ült, úgy érezte, talán jobb volt, amíg nem emlékezett semmire sem. Szerette volna a fájdalmat visszaadni az óráknak, akik eddig őrzőkként elrejtették azt előle. Nem tudta már, hogy mi a helyes és mi helytelen, de érezte a felfedett múltak súlyát és végre megértette, hogy a fiú az óra másik oldalán miért akart felejteni.

   Ahogyan ismét eszébe jutott Kyungsoo, rápillantott a nagy órára, ami ismét a már jól ismert szobát mutatta neki. Egy ideig nem tett semmit, csupán várta, hogy a jól ismert alak feltűnjön előtte, de a lakás épp olyan üresnek tűnt, mint a fiú gyermekkori otthona. Haru lassan felállt és óvatosan közelített a kép felé, mintha a túloldalról bárki megláthatná, majd tenyerét rásimította az üvegre.

   De kezeit nem állította meg a kemény anyag, ahogyan arra számított. Ujjai egyszerűen átsiklottak a képen, furcsa, bizsergető érzést hagyva bőrén. Nézte a kezét, ami egy pillanatra mintha elemeire hullott volna, aztán visszanyerte eredeti formáját immár szilárdan. Haru így állt egy darabig, hol a túloldalon lévő kezére, hol pedig a még toronyban lévő önmagára pillantva, végül elhatározásra jutva átlépett Kyungsoo szobájába.

   Ahogyan a kézfejénél az imént, most úgy tűnt egész teste homokszemnyi elemekre bomlik, majd visszatér egységes, szilárd valójába. Finoman végigtapintotta testrészeit, majd körbetekintett. Most ott állhatott a szobában, amit oly régóta csupán egy ablakon keresztül szemlélhetett. Lelkében hatalmas vihar tombolt, érezte, hogy ez végleges változás, bármit jelentsen is. Kereste háta mögött a nagy óra számlapját, hátha vissza tud térni, ám az egyszerű faliórán kívül nem volt ott se a világóra, sem pedig a rég megszokott toronyszobája.

*

   Kyungsoo a vonat ablakán tekintett ki, de csak saját tükörképe nézett vissza rá. Odakint a táj sötétbe burkolózott, és semmit sem mutatott meg magából az utazóknak, néhány elsuhanó fa sötét sziluettjén kívül. Kyungsoo úgy érezte ezek a fák múltjának sötét árnyai és megkönnyebbülést érzett, miután maga mögött hagyhatta őket. Arcát ismét egy lilás folt tarkította a szeme alatt, és biztos volt benne, hogy a testén még vannak hasonlók, ám mégis szerencsésen megúszta a látogatást.

   A lány arca újra és újra felderengett előtte, és valahányszor újra felidézte, egyre biztosabban hitt abban, hogy a lány létezik valahol. Elhatározta, hogy megkeresi, ha a világ összes óráját is kell összegyűjtenie, mert ha az a lány tekintett rá, már nem volt egyedül a világban.

   Lakásáig tartó útján szokásától eltérően felemelt fejjel sétált át az utcákon, mit sem törődve a szörnyülködő vagy szánakozó tekintetekkel. Minden szembe jövő arcát meg akarta nézni, hátha köztük van a lány is, akit keres, hátha eddig is ott volt a közelében, csupán nem vette – nem vehette észre őt. Még lakásának ajtajánál is visszafordult, hátha megpillanthat valakit, aki csak hasonlít rá, de csalódottan szemlélte az üres, macskaköves kis utcát.

   Benyitott az ajtón, de odabent megtorpant és csak állt, éppolyan mereven, mint amikor a lépcső melletti antik órában pillantotta meg őt. A sötét szempár, a fekete haj, az arcforma, mind-mind ugyanahhoz az ismerős személyhez tartozott, akit olyan kétségbeesetten keresett. De többé már nem az óra számlapján tükröződő látomás volt. A lány, akit hetek óta keresett, most ott állt vele szemben és kissé zavart tekintetét egyenesen rá szegezte.