Kyungsoo mereven nézte az óra lapjában tükröződő arcot. Finoman megrázta a fejét, hátha akkor eltűnik a jelenés, de a lány változatlanul, valóságosan tekintett vissza rá, még mindig könnyben úszó szemeivel. Hiába kereste az ismerős vonásokat, hiába próbálta felidézni emlékezetében a hosszú sötét hajat és a mély tekintetet, nem talált senkit sem, aki hasonlított volna hozzá.
Lassan feltápászkodott és elindult a falióra felé. Haru követte
mozdulatait az óra túloldaláról és nem értette, hogy a fiú miért van így
meglepődve, miért bámul ilyen mereven rá – hiszen nem láthatta őt. Egy
pillanatra eltűnt előle ahogyan felállt a helyéről, így Haru elfordult az
óralaptól és visszahelyezte a szerkezetet a polcra.
Mire Kyungsoo leemelte falióráját, a síró lány eltűnt és egy teljesen átlagos fehér hátlap maradt a helyén, az üveglapban
saját arcának tükörképével. Nem értette amit látott, próbálta meggyőzni magát,
hogy csak képzelődött. Mégis fel tudta idézni a lány minden vonását, a könnyek
által húzott barázdákat az arcán, a halvány bőrét, sötét szemeit, amelyek
együttérzést sugároztak felé. Valami halkan az súgta neki, hogy a lány létezik,
csak meg kell találnia őt.
Lassan teltek a napok, Kyungsoo haladt az idővel, mégis, amikor
rápillantott egy-egy órára, minden alkalommal csalódott lett, ha senki
nem tekintett vissza rá. Elvárását egyre irreálisabbnak érezte, mégis újra és
újra rápillantott a karórájára, vagy az itt-ott elhelyezett órák számlapjaira, ám a rejtélyes lány nem jelent meg többé előtte.
Haru azonban minden mozdulatát követte a fiúnak. Már nem érdekelték az
emberek, már nem tekintett ki a világóra számlapján, csupán az ezüstórán
keresztül figyelte Kyungsoo mindennapjait. Semmi sem érhetett fel az
érzéssel, amikor napról napra fel tudta idézni a történéseket, még ha a fiú
élete oly egyszerű és lassú folyású volt is. Minden újabb nap eggyel több
emlékkel gazdagította Harut, így gyermeki lelkesedéssel nyitotta ki a szemét
minden reggel és helyezkedett el kis háromlábú székén, kezében Kyungsoo
órájával. Úgy érezte, közös emlékeket gyűjt a fiúval, hogy
életét kicsit közösen élik át, még ha Kyungsoo nem is tudott róla.
Miután Kyungsoo nem látta többet a lányt az órájában, még üresebbnek és
elhagyatottabbnak érezte magát. Napjai egymás után haladtak el mellette,
ahogyan egész életében. Végül nem tudott ellenállni és felült egy vidékre tartó
vonatra. Minden egyes elhaladó kilométer egyre nehezebbé tette szívét, és mikor
már ott állt az állomás peronján, körülvéve emberekkel, akik mind tartottak
valahová, elöntötte a félelem. Szeretett volna elmenni, felülni az első vonatra,
amely a másik irányba tart és otthagyni a vidéki várost minden fojtogató
emlékével együtt.
De nem tudta megtenni. Egyre kevéssé érezte magát üresnek, még ha csak a fájdalmas emlékek töltötték is meg a lelkét. Első útja a temetőbe vezetett,
ahol a régi és új sírkövek között a jól ismert, apró lámpásokkal szegélyezett ösvényeken haladva eljutott egy
végtelenül egyszerű, elhanyagolt sírhoz. A futó növények már egészen ellepték,
így Kyungsoonak kézzel kellett megtisztítania azt, de csupán egy megrepedt
üvegű kép tekintett vissza rá, amin a finom mosolyra húzódó ajkakon kívül nem látszódott más. Nagy sóhajjal ült le a kő szélére.
- Szia anya… - szemei párásak lettek, de
már rég nem engedte meg magának a luxust, hogy szabadjára engedje könnyeit. Úgy
érezte a könnyeknek akkor van értelme, ha van aki letörölje őket, az ő könnyei pedig végleg elfogytak mikor rájött, hogy már senki sincs mellette aki
megvigasztalhatná.
A temető csendjében üldögélve suttogva beszélt a képhez, ami kissé megkopott
és meggyűrődött a kereten keresztül beszivárgott víztől, de azt a mosolyt pont
olyan fényesnek látta, amilyen néha-néha felragyogott emlékeiben. Ilyenkor
megengedte magának az emlékezés luxusát, engedte, hogy lelkében elrejtett
pillanatok a felszínre törjenek, minden fájdalmukkal és örömükkel magukkal
hozzák a veszteség érzését is.
Az
ég sötétbe hajlott már, amikor elindult lefelé az úton, gyermekkora otthona
felé véve az irányt. A hazafelé vezető úton újra számlálta az oszlopokat, és
ismét fáradt öregemberként ért el az omladozó vakolatú épülethez, melyet talán
soha nem nevezett otthonának.
Ellenállt minden rossz érzésnek, ami hatalmába kerítette volna és
lenyomta a kilincset. Odabent végtelen csend honolt, önkéntelen sóhaj szakad
fel mellkasából, amiért üresen találta a házat. Más talán végigjárta volna az
emeleteket, megnézte volna a fényképeket és számba vette volna, hogy mi
változott az évek során. De Kyungsoo számára ezek a tárgyak már csupán szomorú
és fájdalmas emlékeket őriztek, melyeket el akart felejteni. Így tekintete
felületesen siklott végig a tárgyakon, kikerülve minden lehetséges apróságot, ami
valaha az övé volt.
Az
előszoba küszöbén állva elfogta a menekülés iránti vágy. Úgy érezte, ha csak
egyetlen lépést tesz még beljebb, egyenesen a múltba sétál vissza. Márpedig a
múltat éppúgy akarta eltörölni lelkéből, ahogyan valaki a párás üvegről simítja
le a nedvességet. Ám a tükörben a pára eltűnésével egy tiszta arcot lát az
ember, Kyungsoo számára pedig ez volt a legrémisztőbb – szembenézni önmagával.
Mielőtt még sarkon fordult volna, hogy a legközelebbi vonattal visszatérhessen
jól megszokott, magányos életébe, megszokásból a lépcső mellett függő antik
órára pillantott.
Ezúttal pedig a lány, akit napokig keresett minden időt jelző
szerkezetben, most a robusztus óra elmaszatolódott és poros üvegén át tekintett
rá. Pár pillanatig meredten nézte a jelenséget, majd lábai szinte maguktól
mozdultak, hogy ezúttal a közelébe érhessen, mielőtt ismét eltűnik a mutatók
által számon tartott idő örvényében. Tekintetével szorosan fogva tartotta a
lányét, mert félt, hogy ismét elveszti őt. Odaérve a falhoz felnyújtózott és
kezébe vette az órát. A lány ijedten tekintett vissza rá, majd az ajtó felé és
ismét vissza rá, de már szóra nem nyithatta a száját, hogy figyelmeztesse a
fiút.
A nyitva felejtett ajtó éles hanggal csapódott be, mire az óra, amit
addig Kyungsoo a kezében tartott lehullott a földre és darabokra tört. Kétségbeesetten
próbálta felszedni és összeilleszteni az üvegdarabokat, ezzel annyit érve el, hogy az éles szilánkok felsértették bőrét. Léptek döndültek mögötte, a
hangra pedig ösztönösen emelte arca elé pirosló kezeit.
*
Haru az első ütésnél ijedten tette vissza a kezében lévő órát a polcra.
Látta a férfit az ajtóban, figyelmeztetni akarta Kyungsoo-t, de nem tudott
megszólalni, a hangok a torkában rekedtek a félelemtől. Félve pillantott a
visszahelyezett órára, ám annak számlapja nem mutatott mást, csupán a szokásos
köröket és számokat. Haru mellkasából hatalmas sóhaj szakadt fel, mégsem tudott
megszabadulni a látványtól, amire most már mindig emlékezni fog.
Székét a nagy óra számlapja elé húzta és kitekintett rajta. Ezúttal nem
Kyungsoo-t látta, hanem hetek óta először az óra ismét képeket mutatott neki az
egész világról. Furcsán színes mozaikot emberekről, akik vidámak voltak,
ünnepeltek, és emberekről, akik gyászoltak vagy búcsúztattak valamit, ami
fontos volt számukra. A lányban ott lebegett a gondolat, hogy talán minden
embernek megvan a maga szomorúsága és öröme, hogy ez adja az idő és a sorsok
sajátos egyensúlyát. Ám mégsem értette, hogy Kyungsoo múltja miért csupán a
szomorú és fájdalmas emlékekből áll.
Kíváncsisága elhívta a világ különleges, mozgó mozaikjától és levezette
őt a torony csigalépcsőjén. A korlát mentén a falra akasztott különféle órák
ketyegései szinte fülsiketítőek voltak – legalábbis Haru így érezte. Nézte a
végtelenbe kanyargó lépcsőt a talpa alatt, és szerette volna megtalálni a
kijáratot. Mégsem ment tovább, mert tudni akarta azt, ami rejtve maradt előtte –
a múltat. Így inkább megérintette az órákat, majd találomra visszatekert
egy-egy mutatót.

Ám a múlt annyi borzalmat és fájdalmas emléket rejtett magában, hogy a
lány, amikor újra a torony tetejében lévő széken ült, úgy érezte, talán jobb
volt, amíg nem emlékezett semmire sem. Szerette volna a fájdalmat visszaadni az
óráknak, akik eddig őrzőkként elrejtették azt előle. Nem tudta már, hogy mi a
helyes és mi helytelen, de érezte a felfedett múltak súlyát és végre
megértette, hogy a fiú az óra másik oldalán miért akart felejteni.
Ahogyan ismét eszébe jutott Kyungsoo, rápillantott a nagy órára, ami
ismét a már jól ismert szobát mutatta neki. Egy ideig nem tett semmit, csupán
várta, hogy a jól ismert alak feltűnjön előtte, de a lakás épp olyan üresnek
tűnt, mint a fiú gyermekkori otthona. Haru lassan felállt és óvatosan közelített
a kép felé, mintha a túloldalról bárki megláthatná, majd tenyerét rásimította
az üvegre.
De kezeit nem állította meg a kemény anyag, ahogyan arra számított.
Ujjai egyszerűen átsiklottak a képen, furcsa, bizsergető érzést hagyva bőrén.
Nézte a kezét, ami egy pillanatra mintha elemeire hullott volna, aztán
visszanyerte eredeti formáját immár szilárdan. Haru így állt egy darabig, hol a
túloldalon lévő kezére, hol pedig a még toronyban lévő önmagára pillantva, végül
elhatározásra jutva átlépett Kyungsoo szobájába.
Ahogyan a kézfejénél az imént, most úgy tűnt egész teste homokszemnyi
elemekre bomlik, majd visszatér egységes, szilárd valójába. Finoman végigtapintotta
testrészeit, majd körbetekintett. Most ott állhatott a szobában, amit oly régóta csupán egy ablakon keresztül szemlélhetett. Lelkében hatalmas
vihar tombolt, érezte, hogy ez végleges változás, bármit jelentsen is. Kereste
háta mögött a nagy óra számlapját, hátha vissza tud térni, ám az egyszerű
faliórán kívül nem volt ott se a világóra, sem pedig a rég megszokott
toronyszobája.
*
Kyungsoo a vonat ablakán tekintett ki, de csak saját tükörképe nézett
vissza rá. Odakint a táj sötétbe burkolózott, és semmit sem mutatott meg
magából az utazóknak, néhány elsuhanó fa sötét sziluettjén kívül. Kyungsoo úgy
érezte ezek a fák múltjának sötét árnyai és megkönnyebbülést érzett, miután
maga mögött hagyhatta őket. Arcát ismét egy lilás folt tarkította a szeme
alatt, és biztos volt benne, hogy a testén még vannak hasonlók, ám mégis
szerencsésen megúszta a látogatást.
A lány arca újra és újra felderengett előtte, és valahányszor újra
felidézte, egyre biztosabban hitt abban, hogy a lány létezik valahol.
Elhatározta, hogy megkeresi, ha a világ összes óráját is kell összegyűjtenie,
mert ha az a lány tekintett rá, már nem volt egyedül a világban.
Lakásáig tartó útján szokásától eltérően felemelt fejjel sétált át az
utcákon, mit sem törődve a szörnyülködő vagy szánakozó tekintetekkel. Minden
szembe jövő arcát meg akarta nézni, hátha köztük van a lány is, akit keres,
hátha eddig is ott volt a közelében, csupán nem vette – nem vehette észre őt. Még
lakásának ajtajánál is visszafordult, hátha megpillanthat valakit, aki csak
hasonlít rá, de csalódottan szemlélte az üres, macskaköves kis utcát.

Többször említetted már, hogy nehéz sokszor válaszolnod egy itt hagyott kommentre, most pedig én érzem ugyanezt. :)
VálaszTörlésAnnyi érzés bennem egyszerre, hogy azt sem tudom, melyikkel kezdjem.
A zene csodálatosan aláfesti a történetet; nyugodt és békés, de határozott is, mégis valahol ott ül benne a mély fájdalom. Ott a remény, de a reménytelenség is, a felejtés vágya a késztetéssel, hogy Kyungsoo mégis belépjen oda, ahol annyi fájdalmat kapott.
Nagyon tetszik Haru és az ő világa: a kíváncsisága, a megszülető emlékezése és empátiája. Igazából titkon az elejétől azért szurkolok, hogy a két magányos lélek egymásra találjon, de a mostani veréses jelenetnél rendesen rám ijesztettél; attól tartottam, Kyungsoo talán nem élte túl azt az ütést.
Nem is tudom, mit írjak még... :) Kis híján megríkattál a végére, pedig nem is történt erre okot adó dolog; olyan volt, mintha én magam is megálltam volna az időben, s kettőjük története előttem játszódott volna le.
Köszönöm az élményt, és szeretettel várom a folytatást! *-*
igen, mindig nehéz érdemleges választ adni, mert nem szeretem magyarázni a leírtakat, hiszen az úgy jó, ha megmarad az az élmény, amit mindenki egyénileg él át :)
TörlésÉs azért végtelenül hálás vagyok, hogy te mindig megosztod ezt az élmény velem, mert nagyon megható azt látni, hogy a történeteim elérik az embereket, talán kicsit csöpögősen hangzik, de azt hiszem, kicsit megérintik a lelkét is az olvasónak, és ez mind-mind visszaigazolás nekem, hogy nem csináltam rosszul ^^
Azt hiszem a zenénél ugyanazt érezted mint én, amikor megtaláltam, ugyanis eddig sokat keresgéltem a történethez illő hangulatot, és most ez egyszerűen csak beugrott, és megcsináltam belőle ezt a lejátszási listát :)
Bevallom, végig azt terveztem, hogy kettejük világa találkozik egy ponton, így kell lennie, mert csak úgy tudnak egymáson segíteni :) nem akartalak megijeszteni, sajnálom ^^" azt hiszem elárulhatom, hogy Kyungsoo nem fog meghalni, azt hiszem nem illene a karakteréhez, mert számomra ő egy nagyon erős karakter :)
Bár kicsit kegyetlennek tűnhetek, de remélem nem baj, ha azt mondom, hogy örülök, hogy majdnem megkönnyezted, mert ez nekem hatalmas elismerés :)
Nehéz, mély gondolatokat próbálok megfogalmazni, és nem mindig érzem sikeresnek a megszületett végeredményt, ezért én köszönöm neked, hogy minden alkalommal megosztod velem a gondolataid ^^ A folytatás érlelődik bennem,most már egyenes úton vagyunk kettejük TÉNYLEGES története felé :)
Köszönöm, hogy itt voltál ♥