"An empty room holds nothing
but memories. At least it would, if we didn’t just finish packing up the last
of the sadness."

Érdeklődéssel figyelte, ahogyan újra és újra
elhaladnak mellette, mindig kicsit egyenesebb háttal, simább és fiatalabb
arcbőrrel. Előre haladtak, de Haru megértette, hogy ő, aki szembe lépdelt
velük, visszafelé halad az időben.
Végül a tömegben észrevette a fiút, aki miatt megkezdte időutazását. A
sok ember között haladt, néha egy-egy szót váltva a körülötte lévőkkel, azonban
mindig egyedül, magányosan folytatta útját. Haru lassan követni kezdte a fekete
szemeket, újra és újra meg akarta őt találni az idő kacskaringós útjain, hogy
megtudja, mi az, ami annyira mássá teszi ezt a fiatal fiút embertársaitól.
Miért nem akar emlékezni, miért nem ragaszkodik más emberekhez, miért él magányosan, az emlékei elől menekülve?
Így pedig láthatta őt, ahogyan a színpadon állva egy teljesen más
személlyé válik – minden előadás alkalmával egy új álarcot öltve magára –, ahogyan újra és újra elénekel egy dalt, hogy a hangok, melyek néhány percre
könnyíthetnek lelkén, a jól megérdemelt helyükre csússzanak.
Minden megtekintett emlékkel közelebb került ehhez az ismeretlen
emberhez úgy, mint azelőtt sosem. Az órák számlapjai elválasztották az emberi
világtól – láthatta azt, de ki volt rekesztve belőle – nem érinthette, nem
beszélhetett a halandókkal, bármilyen kíváncsi is volt rájuk. Minden újabb
nappal elfeledte az arcokat, a hozzájuk tartozó mosolyt vagy szempárt és más
emlékeivel együtt az órák végtelen idejében kaptak helyet azok a pillanatok is,
amelyek sosem válhattak teljesen a sajátjaivá. Haru emlékezni akart és úgy
érezte annak a fiúnak az emlékeiben találja majd meg a válaszokat, aki
mindenáron el akarta feledni a múltját.
Ezért amikor ismét feltűnt előtte, határait átlépve megragadta a kezét.
*
Kyungsoo fejét lehajtva haladt az iskola felé vezető úton, lábait
automatikusan egymás elé helyezve, szinte gépiesen. Oly régóta koptatta ezeket
a köveket, hogy csukott szemmel is eljutott volna céljához, így nem volt
szükség arra sem, hogy felemelt fejjel szembe kelljen néznie az emberek döbbent
tekintetével.
Az osztályterembe érve társai ugyan összesúgtak a háta mögött, ám olyan
tökéletes falakat emelt maga köré, melyeken már senki nem törhetett át. Így hát
figyelmen kívül hagyva a körülötte lévő világot, közömbös arccal ült le helyére
kezét úgy igazítva, hogy eltakarja arcát a kíváncsi szemek elől.
Az idő múlását egy fehér, végtelenségig egyszerű óra jelezte, amely
annyira jellegtelen volt, hogy még számok sem voltak rajta, csupán négy
egyenletes vonal, a kört négy egyenlő részre osztva. Kyungsoo számára épp
annyira nem jelentett semmit ez a szerkezet, mint maga az iskola, a tanórák,
vagy éppen osztálytársai, akik vele ellentétben izgatottan várták a szüneteket
és a nap végét, hogy végre hazamehessenek.
Kyungsoo nem akart hazamenni, nem akarta hogy szünet legyen, nem akart a
fiú mosdó egyik vécéjének fedelén üldögélve várni, hogy újra becsengessenek egy
órára, ahol a tanár újra sajnálkozó pillantásokat küld felé, majd pedig óra
végén sem akarta, hogy újra elhangozzon a kérdés: „Biztosan nem akarod, hogy segítsünk neked?”. Nem akarta, hogy
segítsenek, nem akart semmit, csak egyedül lenni, messze ettől az épülettől, az
emberektől és az egész világtól.
Bármennyire meg akarta állítani az időt, az könyörtelenül haladt előre
és megszólalt az utolsó óra végét jelző csengetés is. Tél lévén már szürkületbe
hajlott az ég alja, ennek ellenére nem hazafele vette az irányt, hanem a közeli
park fagyos, néhol fehér hótakaró által borított kanyargós útjai hívogatták.
Léptei halkan koppantak a jeges úton, a télre jellemző csöndbe csupán
egy-egy felröppenő madár zaja hozott egy kis életet. A park kihalt volt, a fák
meztelen ágaikkal nyújtóztak a szürkéskék ég felé. Kyungsoo megállt a kedvenc
tölgyfája mellett, hátát az érdes, hideg fatörzsnek támasztotta. Fejét
hátradöntve szemlélte az ágak finom ringatózását. Lehelete fehér gomolyagban
távozott tőle, és azt kívánta bárcsak lelke is éppen ilyen könnyen
elszállhatna, messzire ettől a fától, szánalmas testétől, lilás-feketére
színeződött arcától, sajgó végtagjaitól.

17… 18… 19… 40… 45… 80…
Mire elérte a jól ismert bejárati ajtó
előtt heverő szőnyeget, már elég öregnek és fáradtnak érezte magát ahhoz, hogy
meghaljon amikor belép az ajtón.
Tenyerét a kilincsre helyezte, finoman lenyomva azt, hátha hang nélkül
és észrevétlenül tud beosonni. Ám mikor már maga mögött zárta volna be az
ajtót, egy jól irányzott borosüveg repült át a szoba levegőjén, egyenesen a fiú
arca felé. Az üvegszilánkok a falnak csapódva repültek szét, Kyungsoo pedig a
földön guggolva óvta arcát tőlük, azonban nem láthatta a lábat, amely
közelgett felé. Így pedig fájdalmas nyögéssel terült el arccal a szilánkokban.
Abban a pillanatban tényleg úgy érezte, hogy meg fog halni. Finom
mosollyal az arcán gondolt arra, milyen szerencse, hogy hazafelé minden
jelzőlámpánál öregedett egy évet. 30 perc alatt leélhetett egy egész életet.
Haru ijedten engedte el az eddig szorongatott kezet, ugyanis a múltbéli
árnyhoz tartozó emlék megrémisztette. Évszázadokon keresztül figyelte, ahogyan
az emberek kegyetlen háborúkat vívnak egymással, ahogyan szenvednek, mégis
ezeket az emlékeket elfeledte. Minden, ami kegyetlen és fájdalmas volt épp úgy merült
feledésbe számára, mint a boldog és szép pillanatok.
Kyungsoo – már tudta a nevét az emlékből – fájdalomtól eltorzult arca, a
bőrébe fúródó szilánkok látványa és a félelem olyan erővel söpört végig Harun,
mint eddig semmi, amit az órák számlapján keresztül láthatott. Az emlék eleven
volt, közeli és kézzel fogható pont, mint a jelen.
Sietősen haladt tovább, a láthatatlan határok eltűntek, így néha
nekicsapódott a múltban sétáló árnyaknak, akik újabb és újabb emlékeket
zúdítottak rá. Voltak köztük rosszak és kevésbé rosszak, voltak borzalmasak és
néha felbukkant egy-egy vidámabb pillanat, egy rejtett mosoly, finom kacaj,
ölelő karok. Végül elért egy ajtóhoz, ahonnan kiléptek ezek az alakok a
hozzájuk tartozó emlékekkel.
Haru épp olyan finoman nyitott be, mint Kyungsoo azon az estén. Ám
odabent nem üvegszilánkok fogadták, hanem egy üres szoba, ami nem őrzött mást,
csak emlékeket. Falait képek borították, melyek mintha egy film jeleneteit
játszották volna le újra és újra. Ezek a jelentek voltak Kyungsoo életének
filmkockái.
Haru a fal mentén elindulva vette szemügyre egyesével őket: Kyungsoo
mosolygós csecsemőként, járni tanuló gyermekként, az első iskolai egyenruhájában
- mindegyiken egy végtelenül kedves arcú nővel, boldogan. Aztán egyik képről a
másikra eltűnt ez a nő, és Kyungsoo egyre szomorúbb, magányosabb és
összetörtebb arcait látta.
A fotókról eltűntek a mosolyok, a boldogság, csupán lendülő karok, lábak
és egy eltorzult arc mutatkozott meg. A fiatal fiú bőre pedig lassan megtelt
vágásokkal, hegekkel, arcán állandó szín maradt a lila, zöld és kék.
Mindennek a közepén ott állt Haru, aki kétségbeesetten tekintett fel az
egyetlen ismerős és megnyugtató tárgyra – Kyungsoo lelkének órájára, amely ott
magasodott előtte a szoba középső fala mentén. A számlapban megpillantotta a
jelenbe belefagyott fiút.
Ekkor pedig nagy kattanással elindult ismét az
eddig várakozó mutató, és jellegzetes ketyegéssel folytatta útját. A szoba szép
lassan eltűnt az fotókkal együtt és Haru ott állt a toronyban, órák különböző
ütemű kattanásaival körülvéve, az ezüstórával a kezében, ami előbb még hatalmasnak
látszott.
Az óra hátlapja mintha áttetszővé vált
volna, és az üveg tükrében egy arcot látott. A lány szomorú arccal tekintett
Kyungsoora, aki úgy érezte, hogy nem is őt, hanem a lelkét fürkészi az a meleg,
barna tekintet. Értetlenül tekintett a lányra, akinek szeméből lassan, némán
gördültek le a könnyek.
Nem is tudom, mit mondjak, annyira tökéletesen alkottad meg ezt a minificit/novellát. *-* Nagyon tetszett a melankolikus hangulat, Haru rejtélyes és folyton változó világa, és az a kapcsolat, amit közte és Kyungsoo közt kialakítottál. Lenyűgöztél ismét; a szóhasználatod is nagyon szép, kifejező volt, és el is gondolkodtattál. Ez az, amitől egy történet a jón túlhaladva színvonalas, értékes lesz.
VálaszTörlésKöszönöm, hogy olvashattam! :)
Nekem akkor jönnek nehezen a szavak, amikor ilyen kommenteket olvashatok ^^
TörlésKicsit küzdök a történettel, ahogy halad előre az "időben" ha fogalmazhatok így :) Arra törekszem, hogy ne legyen izzadság szaga a folytatásnak, de a véleményedből arra engedek következtetni, hogy sikerült jól kiviteleznem a folytatást :)
Az, hogy sikerült elgondolkodtatnom téged, az egyik legnagyobb elismerés amit kaphatok, így köszönöm, hogy ezt leírtad nekem :)
Kicsit kevesebb a merengős vonulata most a résznek, féltem, hogy nagyon elüt majd az előző kettőtől.
Köszönöm, hogy olvastad és hogy leírtad nekem a véleményed, ez mindig sokat segít a folytatás megírásában ^^ és azt is köszönöm, hogy ilyen türelmesen vársz a részekre <3
igyekszem a többivel amennyire tudok :)
Szia Drága!
VálaszTörlésNe haragudj a késésért, de természetesen egy percre sem feledkeztem meg rólad, és végre én is itt vagyok :)
Látom, hogy átalakítottad a hátteret, nagyon szép lett, iszonyatosan tetszik, gratula! :) Ez a kis naplórészletnek kinéző kép valahogy rádöbbent arra, hogy mindig is irigyeltem azokat az embereket, akik képesek ilyen tök művészien kanyarítani a betűket :D Bezzeg ha az én füzetemet fényképezné le valaki, akkor biztos nem jönne létre ilyen gyönyörű kép >< Én hiába írok olvashatóan, egyszerűen rossz ránézni a füzeteimre, mert valahogy képtelen vagyok ilyen érdekesen írni :( Nah, de bocsi az eszmefuttatásért, rá is térek inkább a lényegre :)
De amúgy te lány, már megint mit csináltál, de most komolyan? Meghalok, hogy így tudsz írni :) Még azt az abszolút lényegtelennek tűnő részletet is a szemünk elé tárod, hogy Haru mit lát és mit él át, amikor visszatekeri az időt (például, hogy minden szépia árnyalatot kap), egyszerűen minden gyönyörűen megjelenik előttünk, ami nagyon jó, mert sok embernek nem lenne akkora képzelőereje, hogy mindezt ilyen szépen elképzelje. És hogy mindez a te fejedből pattant ki, és teljesen érthetően és elképzelhetően le tudtad írni... Hát nem tudok mit mondani, komolyan, erre nincsenek szavak :) Esküszöm, amikor a ficedet olvasom, mindig úgy érzem, mintha egy filmet nézek, mert valahogy úgy át tudod adni a jeleneteket, hogy nem csak magam előtt látom a történéseket, hanem, még ha nem is fogalmazod bele szó szerint, egyszerűen érezni lehet a különböző kameraállásokat, effekteket, egyszerűen csodálatos így betekintést nyerni ebbe a világba :)
És nehezen hiszem el, de még mindig meg tudsz lepni a nagyszerű ötleteiddel, amikor ugyan apróságok csak, de annyi ilyen apróságot adsz, hogy valahogy jelentőséget kapnak és sokkal kerekebbé teszik a történetet. Ilyen apróságok alatt például az iskolai óra leírására gondolok, a legtöbb ember annyira jelentéktelen dolognak gondolja, hogy eszébe se jut beleírni a történetébe, viszont örülök, hogy te erre is gondoltál, mert az óráknak kiemelt szerepe van itt, és ezt azzal is átadod, hogy ilyen kis apróságokat is megosztasz velünk :)
A jelzőlámpás hasonlatodtól meghaltam, és bár sejtettem, hogy Kyungsoo valami bántalmazásos sorsot tudhat maga mögött, mégis meghatott, olyan tökéletesen lett megírva, pedig nem nagyon fejtetted ki a dolgot, de azt hiszem, hogy jobb is ez, anélkül is éppen eléggé letargikus az egész fic hangulata :'( Amúgy nagyon durva, hogy akár vidám, akár szomorú, akár eseménydús, akár eseménytelen, akár fontos, akár lényegtelen történéseket osztasz meg velünk, az írás hangulat soha egy pillanatra sem változik meg. Lehet, hogy csak én vagyok így ezzel, de mindvégig lassan, szomorkás hangulatot árasztva pörögnek az agyamban egymás után a jelenetek, konkrétan még azt a pörgős eseményt is lassított felvételben képzeltem el, ahogy a borosüveg keresztülszántja a szobát, útközben kissé megpördül a levegőben, majd a fallal való találkozás pillanatában darabokra reped, majd egy halk robajjal (ami a valóságban hangos, de az valamiért nem illene az általam elképzelt világhoz) az üveg "szétrobban", apró szilánkjai pedig továbbra is lassított felvételben szállingóznak végig a szobán, ezzel enyhe zöldes árnyalatot adva a szépia világnak. Lehet, hogy most hülyének nézel, amiért úgy beszélek, mint egy drogos, de tényleg teljesen így volt magam előtt a jelenet :)
A végére ismét betettél egy izgalmas fordulatot (érdekes, hogy itt az izgalmasat nem kell a szokásos értelmében érteni, nincsenek nagy jelenetek, csupán apróságok, de úgy adod át őket, hogy az ember mégis érzi, ahogy az izgalom és feszültség egyre fokozódik benne, hogy vajon mi lesz most).
Még így utóiratban ismét megosztom a kedvenc soraimat a fejezetből: "Abban a pillanatban tényleg úgy érezte, hogy meg fog halni. Finom mosollyal az arcán gondolt arra, milyen szerencse, hogy hazafelé minden jelzőlámpánál öregedett egy évet. 30 perc alatt leélhetett egy egész életet."
Ismét egy zseniális fejezetet hoztál, köszönöm, hogy olvashattam! ^^ <3
Bomi
Szia ^^
TörlésIgen, úgy éreztem ráfér egy kis alakítás a blogra, meg igazából a szövegdoboz miatt nem látszott a napló az előző képen, így ezt a megoldást találtam ki, hogy meglegyen a napló jelleg, no meg a kép mellett nem tudtam elmenni mikor megtaláltam >.< Egyébként az írásképemmel én is így vagyok, ember legyen a talpán aki azt ki tudja olvasni, szóval ha már az olvasható titulust elérem is örülök, nem törekszem a "művészi" címre ilyen téren >.< Mindig is irigyeltem a szép kézírású barátnőimet :D
És a többi:
Nagyon vártam már a véleményed, mert nem igazán tudtam megsaccolni, hogy hogyan is sikerült ez a fejezet. Természetesen ez nem szemre hányás (mármint a nagyon vártam rész) mert az első hogy jól legyél és meggyógyulj, a többi mind csak utána jön ^^ Szóval inkább kíváncsi voltam hogy mit fogsz szólni hozzá :D
Igazság szerint megszenvedek mostanában a folytatással, ugyanis abban az állapotban vagyok, hogy tudtam mi legyen az eleje és azt is tudom hogyan lesz vége, de hogy mi történjen a két véglet között.... hát arról fogalmam sincs >.<
A jelzőlámpás hasonlatra én magam is büszke vagyok (ritka alkalmak egyike) és úgy adta magát a következő jelenetekkel együtt :) Örülök, hogy így jónak találod a leírását, igazából nem is akarok jobban belemenni Kyungsoo hátterébe, mert bevallom őszintén, hogy kicsit sablonos, de valahogy mégsem érzem elévültnek, és próbáltam úgy leírni, hogy ne legyen benne hogy "verte az apja" hanem inkább ezt a formát választottam :) kösznöm amiért megnyugtattál, hogy jó ez így ^^
És amit ígértem: Az igazság az, hogy egyre inkább olyan érzésem van, hogy ugyanazt látod amit én :D nem tudom ez miért van, valami közös biztosan van bennünk, de a múltkor az az órás jelenet amit küldtél, most pedig ez ahogy leírtad az üveg röptét lassított felvételben.... félelmetes, de én ugyanígy láttam az egészet magam előtt míg írtam O.o én még az üveg csattanását is tompán képzeltem el, pedig alapvetően ez egy elég hangos és gyors folyamat, ahogyan te is írtad *-* Szóval ez azt hiszem az eddigi legnagyobb elismerés amit kaptam, ezek szerint mégiscsak át tudok adni valamit abból ami az én fejemben forog filmként :)
A szépiától nem tudok elszakadni, (gondolom észrevetted >.<) de igazából nem is nagyon akartam mert illik a történet jellegéhez ^^
A hangulat pedig... igyekszem a folytatást is úgy megírni, hogy haladjanak az események, de magát a fic egész hangulatát ne törjem ezzel meg :)
A vége pedig.... sosem volt érzékem az izgalmas részeknél abbahagyni, de itt épp mindig csak egy kérdőjelet próbálok hagyni a következő fejezetre, hátha izgalmasabb lesz egy kicsit az egyébként lassan haladó sztori ^^
Az idézetet köszönöm, szeretem látni, hogy mi tetszett a legjobban az írásaimból :)
Én köszönöm hogy vártál és ismét ilyen szívmelengető kommentet hagytál nekem ^^
ui.: a hibák javításra kerültek ^^