Time spent walking through memories (D.O) - 2. rész

   "An empty room holds nothing but memories. At least it would, if we didn’t just finish packing up the last of the sadness."

Ahogyan visszatekerte az óra mutatóit, Haru úgy érezte, mintha megállt volna körülötte az idő, ő mégis élt, mozgott, látott, hallott. Arcok, emberek jöttek és mentek mellette el, mintha nem is létezne, de bőrük halvány szépia árnyalatot kapott, mozdulataik elmosódottak voltak, hangjuk pedig visszhangzott abban a furcsán üres térben, melynek nem érzékelte a határait, mégis teljesen biztos volt benne, hogy körülveszik őt és nem lépheti át azokat. Aztán ahogy alaposabban megnézte az alakokat - voltak, akikhez ugyanaz az arc tartozott, csupán a ráncok és a termet változott folyamatosan, mindig egy árnyalatnyit.

   Érdeklődéssel figyelte, ahogyan újra és újra elhaladnak mellette, mindig kicsit egyenesebb háttal, simább és fiatalabb arcbőrrel. Előre haladtak, de Haru megértette, hogy ő, aki szembe lépdelt velük, visszafelé halad az időben.

   Végül a tömegben észrevette a fiút, aki miatt megkezdte időutazását. A sok ember között haladt, néha egy-egy szót váltva a körülötte lévőkkel, azonban mindig egyedül, magányosan folytatta útját. Haru lassan követni kezdte a fekete szemeket, újra és újra meg akarta őt találni az idő kacskaringós útjain, hogy megtudja, mi az, ami annyira mássá teszi ezt a fiatal fiút embertársaitól. Miért nem akar emlékezni, miért nem ragaszkodik más emberekhez, miért él magányosan, az emlékei elől menekülve?

   Így pedig láthatta őt, ahogyan a színpadon állva egy teljesen más személlyé válik – minden előadás alkalmával egy új álarcot öltve magára –, ahogyan újra és újra elénekel egy dalt, hogy a hangok, melyek néhány percre könnyíthetnek lelkén, a jól megérdemelt helyükre csússzanak.

   Minden megtekintett emlékkel közelebb került ehhez az ismeretlen emberhez úgy, mint azelőtt sosem. Az órák számlapjai elválasztották az emberi világtól – láthatta azt, de ki volt rekesztve belőle – nem érinthette, nem beszélhetett a halandókkal, bármilyen kíváncsi is volt rájuk. Minden újabb nappal elfeledte az arcokat, a hozzájuk tartozó mosolyt vagy szempárt és más emlékeivel együtt az órák végtelen idejében kaptak helyet azok a pillanatok is, amelyek sosem válhattak teljesen a sajátjaivá. Haru emlékezni akart és úgy érezte annak a fiúnak az emlékeiben találja majd meg a válaszokat, aki mindenáron el akarta feledni a múltját.

    Ezért amikor ismét feltűnt előtte, határait átlépve megragadta a kezét.

*

♫

   Kyungsoo fejét lehajtva haladt az iskola felé vezető úton, lábait automatikusan egymás elé helyezve, szinte gépiesen. Oly régóta koptatta ezeket a köveket, hogy csukott szemmel is eljutott volna céljához, így nem volt szükség arra sem, hogy felemelt fejjel szembe kelljen néznie az emberek döbbent tekintetével.

   Az osztályterembe érve társai ugyan összesúgtak a háta mögött, ám olyan tökéletes falakat emelt maga köré, melyeken már senki nem törhetett át. Így hát figyelmen kívül hagyva a körülötte lévő világot, közömbös arccal ült le helyére kezét úgy igazítva, hogy eltakarja arcát a kíváncsi szemek elől.

   Az idő múlását egy fehér, végtelenségig egyszerű óra jelezte, amely annyira jellegtelen volt, hogy még számok sem voltak rajta, csupán négy egyenletes vonal, a kört négy egyenlő részre osztva. Kyungsoo számára épp annyira nem jelentett semmit ez a szerkezet, mint maga az iskola, a tanórák, vagy éppen osztálytársai, akik vele ellentétben izgatottan várták a szüneteket és a nap végét, hogy végre hazamehessenek.

   Kyungsoo nem akart hazamenni, nem akarta hogy szünet legyen, nem akart a fiú mosdó egyik vécéjének fedelén üldögélve várni, hogy újra becsengessenek egy órára, ahol a tanár újra sajnálkozó pillantásokat küld felé, majd pedig óra végén sem akarta, hogy újra elhangozzon a kérdés: „Biztosan nem akarod, hogy segítsünk neked?”. Nem akarta, hogy segítsenek, nem akart semmit, csak egyedül lenni, messze ettől az épülettől, az emberektől és az egész világtól.

    Bármennyire meg akarta állítani az időt, az könyörtelenül haladt előre és megszólalt az utolsó óra végét jelző csengetés is. Tél lévén már szürkületbe hajlott az ég alja, ennek ellenére nem hazafele vette az irányt, hanem a közeli park fagyos, néhol fehér hótakaró által borított kanyargós útjai hívogatták.

   Léptei halkan koppantak a jeges úton, a télre jellemző csöndbe csupán egy-egy felröppenő madár zaja hozott egy kis életet. A park kihalt volt, a fák meztelen ágaikkal nyújtóztak a szürkéskék ég felé. Kyungsoo megállt a kedvenc tölgyfája mellett, hátát az érdes, hideg fatörzsnek támasztotta. Fejét hátradöntve szemlélte az ágak finom ringatózását. Lehelete fehér gomolyagban távozott tőle, és azt kívánta bárcsak lelke is éppen ilyen könnyen elszállhatna, messzire ettől a fától, szánalmas testétől, lilás-feketére színeződött arcától, sajgó végtagjaitól.

   Addig állt ott, míg elszállt minden fájdalma, minden gondolata és amíg úgy nem érezte, hogy messze került tőle minden emlék amely a mai nappal vagy az azt megelőző estével kísértették. Körülötte a táj feketébe borult és az utcai lámpák fénye mutatták csupán az utat otthonáig. Újra és újra elhaladt egy jelzőlámpa mellett, és úgy tett, mintha minden lámpa egy-egy év lenne az életéből.

   17… 18… 19… 40… 45… 80…

Mire elérte a jól ismert bejárati ajtó előtt heverő szőnyeget, már elég öregnek és fáradtnak érezte magát ahhoz, hogy meghaljon amikor belép az ajtón.

   Tenyerét a kilincsre helyezte, finoman lenyomva azt, hátha hang nélkül és észrevétlenül tud beosonni. Ám mikor már maga mögött zárta volna be az ajtót, egy jól irányzott borosüveg repült át a szoba levegőjén, egyenesen a fiú arca felé. Az üvegszilánkok a falnak csapódva repültek szét, Kyungsoo pedig a földön guggolva óvta arcát tőlük, azonban nem láthatta a lábat, amely közelgett felé. Így pedig fájdalmas nyögéssel terült el arccal a szilánkokban.

    Abban a pillanatban tényleg úgy érezte, hogy meg fog halni. Finom mosollyal az arcán gondolt arra, milyen szerencse, hogy hazafelé minden jelzőlámpánál öregedett egy évet. 30 perc alatt leélhetett egy egész életet.

  *

   Haru ijedten engedte el az eddig szorongatott kezet, ugyanis a múltbéli árnyhoz tartozó emlék megrémisztette. Évszázadokon keresztül figyelte, ahogyan az emberek kegyetlen háborúkat vívnak egymással, ahogyan szenvednek, mégis ezeket az emlékeket elfeledte. Minden, ami kegyetlen és fájdalmas volt épp úgy merült feledésbe számára, mint a boldog és szép pillanatok.

   Kyungsoo – már tudta a nevét az emlékből – fájdalomtól eltorzult arca, a bőrébe fúródó szilánkok látványa és a félelem olyan erővel söpört végig Harun, mint eddig semmi, amit az órák számlapján keresztül láthatott. Az emlék eleven volt, közeli és kézzel fogható pont, mint a jelen.

    Sietősen haladt tovább, a láthatatlan határok eltűntek, így néha nekicsapódott a múltban sétáló árnyaknak, akik újabb és újabb emlékeket zúdítottak rá. Voltak köztük rosszak és kevésbé rosszak, voltak borzalmasak és néha felbukkant egy-egy vidámabb pillanat, egy rejtett mosoly, finom kacaj, ölelő karok. Végül elért egy ajtóhoz, ahonnan kiléptek ezek az alakok a hozzájuk tartozó emlékekkel.

   Haru épp olyan finoman nyitott be, mint Kyungsoo azon az estén. Ám odabent nem üvegszilánkok fogadták, hanem egy üres szoba, ami nem őrzött mást, csak emlékeket. Falait képek borították, melyek mintha egy film jeleneteit játszották volna le újra és újra. Ezek a jelentek voltak Kyungsoo életének filmkockái.

   Haru a fal mentén elindulva vette szemügyre egyesével őket: Kyungsoo mosolygós csecsemőként, járni tanuló gyermekként, az első iskolai egyenruhájában - mindegyiken egy végtelenül kedves arcú nővel, boldogan. Aztán egyik képről a másikra eltűnt ez a nő, és Kyungsoo egyre szomorúbb, magányosabb és összetörtebb arcait látta.

   A fotókról eltűntek a mosolyok, a boldogság, csupán lendülő karok, lábak és egy eltorzult arc mutatkozott meg. A fiatal fiú bőre pedig lassan megtelt vágásokkal, hegekkel, arcán állandó szín maradt a lila, zöld és kék.

   Mindennek a közepén ott állt Haru, aki kétségbeesetten tekintett fel az egyetlen ismerős és megnyugtató tárgyra – Kyungsoo lelkének órájára, amely ott magasodott előtte a szoba középső fala mentén. A számlapban megpillantotta a jelenbe belefagyott fiút.

   Ekkor pedig nagy kattanással elindult ismét az eddig várakozó mutató, és jellegzetes ketyegéssel folytatta útját. A szoba szép lassan eltűnt az fotókkal együtt és Haru ott állt a toronyban, órák különböző ütemű kattanásaival körülvéve, az ezüstórával a kezében, ami előbb még hatalmasnak látszott.

   Kyungsoo furcsán érezte magát, tagjai zsibbadtak lettek, mintha már hosszú órák óta ülne ugyanabban a helyzetben. Kíváncsian a falon lógó órára pillantott, hogy ellenőrizze azt, ám többé nem tudta levenni a számlapról a szemét.

   Az óra hátlapja mintha áttetszővé vált volna, és az üveg tükrében egy arcot látott. A lány szomorú arccal tekintett Kyungsoora, aki úgy érezte, hogy nem is őt, hanem a lelkét fürkészi az a meleg, barna tekintet. Értetlenül tekintett a lányra, akinek szeméből lassan, némán gördültek le a könnyek.