Memories of summer (Jongin)

   Lassan lépdeltem a füvön. Lábaim alatt a fű kissé megsárgult, és a szél ami kísért, már egy-egy sárga levelet sodort magával az ágakról. Úgy éreztem magam a hőségben, mintha fojtogatnának, így egy legyintéssel útjára bocsátottam a fuvallatot, ami kissé erőre kapva tépett bele a fák lombjába, hűsítve a levegőt. Nem messze tőlem megpillantottam egy pitypangot, egyedül ágaskodva az alacsony fűben. Lehajoltam hozzá, majd pedig elfújtam. Azonban leheletem csupán megfagyasztotta a finom pihéjű magvakat, így azok képtelenek voltak elszállni.

- Jaj, ne már. Muszáj megint elkezdened? Az a pitypang az egyik kedvencem volt. – érkezett egy mély, méltatlankodó hang mögülem.

- Nem is volt a kedvenced.  - válaszoltam közönyösen, még mindig az időbe fagyott növényt szemlélve. Az apró hókristályok gyönyörűen csillogtak a napfényben.

- De igen is az volt.

- Neked minden a kedvenced. – forgattam meg a szemeim.

- Épp ezért mondom, hogy az EGYIK volt.

- Csak egy kedvenced lehet, Jongin. – fordultam sóhajtva a fiú felé. Magas alakja felém tornyosult, sötét hajában néhol aranybarna tincsek csillantak meg, a hosszú nyári napok fényének emlékét őrizve.  Olvasztott étcsokoládé-szín íriszei meleget sugárzóan siklottak végig rajtam - fekete hajamon, lenge, földig érő fehér ruhámon, egészen a jégkék szemeimig.

- Rég láttalak. – sóhajtotta.

- Idén hosszú volt a nyár. Ideje menned. Míg itt vagy, nem vagyok képes őszt hozni a természetbe.

- Csak még egy kicsit. – suttogta, és a nap felé fordította arcát, így az arany fény egészen megvilágította bronzbarna bőrét. Szemeit lehunyva élvezte a kényeztetést, én pedig tökéletes profilját szemléltem. – Had maradjak. Csak még egy kicsit had maradjon a nyár.

- Nem tudom… Szerintem nem lenne jó vége. – csóváltam meg a fejem.

- Kérlek Gyeoul. – ismét rám nézett, némán könyörögve. Ilyenkor úgy éreztem, hogy meleg tekintete a bennem lakó hideget is képes megolvasztani.

- Hát jó. Élvezd még egy kicsit a meleget. De nemsokára én jövök.

- Köszönöm. – fehér fogai megvillantak miközben rám mosolygott. Tekintetem elszakítva tőle lassan indultam el a tengerpart felé, de még útközben visszatekintettem.

- Ugye tudod, hogy nem lehet örökké nyár? – ő csak bólintott, majd eltűnt.

   Tűnődve néztem lábnyomát, mely ottmaradt a sárban, ahol felolvasztotta az általam megfagyasztott földet. Ez volt ő. A tünékeny naplemente a horizonton, lábnyom a homokban, melyet egy kósza hullám elmos magával, mintha soha nem is létezett volna. Jongin maga volt a nyár, ami az illataival, hangjaival és túlfűtött napjaival illékonynak tűnik, én pedig a tél, a fagy, ami ránehezedik a világra és elcsendesíti azt.

   Lassan lépkedtem a puha fövenyen, miközben a türkiz több árnyalatában játszó tengert szemléltem. Morajlása megnyugtatott és elhitette velem, hogy én is élvezhetem a nyarat. Gyengének éreztem magam, mint mindig, amikor Jonginnel találkoztam. Emlékeimben még éltek a régi hideg telek, a kemény, hosszú hónapokig tartó fagyok és jégkorszakok, amikor erőmnek nem tudtam parancsolni. De amióta Jongin megérkezett, a tél egyre csak gyengült.

   Egészen besétáltam a tengerbe nyúló földnyelv végéig, és néztem a hullámokban tükröződő világot.  Láttam, ahogyan a nap újra és újra alábukik a horizonton, jelezve az idő múlását az emberi világban. Az időét, ami nekem semmit sem jelentett. Egyetlen nap a végtelenségben épp annyit ér, mint egy hópehely a télben. Az emberek mégis képesek voltak élvezni akár egyetlen napot is.

   Láttam a vidám arcokat, kedves érintéseket, a vasárnap esti, levegőbe felszálló tábortüzek fényét, ahogy ezernyi mosolyt világítanak meg. Ott akartam lenni, érezni akartam a meleget, amely szétárad a végtagjaimban.

   A fodrozódó hullámokra léptem, hátha ezúttal kipróbálhatom, milyen is az, amikor a langyos, sós víz körülveszi a testem. De amint a habok elérték a talpam, megfagytak és jeges felületük kristályként csillogott a napfényben. Tanácstalanul álltam, lábaim alatt egy csöppnyi jégmezővel, körülöttem pedig a csobogó végtelenséggel.

   Hirtelen düh uralkodott el rajtam, aminek hatására erős szél kerekedett, és végigsöpört a parton, vízen egyaránt, felkorbácsolva az eddig nyugodt természetet. Ezúttal nem vesztegettem az időm sétálással, egyszerűen a föld felett lebegve suhantam végig az erdőn, megtépázva a növények ágait. Megérintettem a fák törzsét, mire leveleik színeződni kezdek, az elmúlást sugallván. Végül megálltam a tisztáson, és ahogy földet értem, minden virágon, fűszálon lévő harmat azonnal megfagyott, a fázós, novemberi reggelek deres talaját idézve.

- Menned kell Jongin. – suttogtam magam elé, mire a szólított meglepett arccal jelent meg előttem.

- Gyeoul? – óvatosan közelített felém, talpa alatt apró víztócsákat olvasztva.

- Menned kell Jongin, ez az én időm. Engedd be a hideget. Engedj be. – apró jégkristályok potyogtak a földre, engem is meglepve.

- Gyeoul te… sírsz? – Jongin egyre inkább megijedt, mindig vidám arca aggodalmat tükrözött, miközben egyre közelebb és közelebb ért hozzám. Mikor már csak egy karnyújtásnyira volt, kezeit az enyém felé vezette.

   Sosem értünk egymáshoz. Féltem, hogy ő is megfagy majd éppúgy, ahogyan a hullámok a talpam alatt. Én pedig nem akartam többé a nyár nélkül élni. Ijedten húzódtam hátrébb, de ő követett, végül összefűzte ujjainkat. Tenyerem bizseregni kezdett, a szél pedig elült körülöttünk. Szemeim kikerekedtek az érzéstől, és Jongin meleg, biztató tekintetét kerestem. Ő csak lágyan mosolyogva arcomra simította szabad tenyerét, és éreztem, ahogyan a jégkristályok ismét vízzé válnak, majd lecsorognak kézfején.

- Csak nyugodj meg. Így senkinek sem jó. Nézz csak körül. – tekintetem körbejárattam a tisztáson, és valóban, a növények félig megsárgultak, vagy elhervadtak a hirtelen fagytól, foltokban pedig jég borította a tájat. A tenger viharosan zúgolódott a hátunk mögött, a nap pedig felhők mögé rejtőzött.

   Ismét Jonginra néztem, aki csak bólintott és szó nélkül húzott maga után a víz felé, ujjainkat továbbra is összefűzve. Míg lépkedtünk, érzelmeim a tenger hullámaival együtt csitultak el, gondolataim pedig a csendesen kísérő Jongin körül forogtak.  A nap ismét előbújt rejtekéből, és kellemes, langyos meleggel simogatta azt, amit én faggyal borítottam be. Szerettem volna visszavonni a visszavonhatatlant, így elengedtem az enyémet tartó ujjakat és Jongin kíváncsi tekintetétől kísérve vettem az irányt a fák felé.

   Egy magas platánfára esett a választásom, minek törzsét három ember sem érhette volna körbe. Tisztelettel futattam végig szemeim a különleges teremtményen, majd bocsánatkérőn öleltem át. Amint hozzáértem az ezer éves kéreghez, éreztem a természet erejének lüktetését, mely lassan összehangolódott az én szívemmel. A körém hajló levelek pedig a szemem láttára kezdek el az ősz színeiben pompázni.

   Lassan haladva, fáról fára megjelentek a sárga, vörös és a zöld különböző árnyalatai, magukkal hozva egy olyan gyönyörű őszt, amilyet az évszázadok alatt soha nem tudtam létrehozni. Csodálkozva engedtem el a platánt, és csendesen szemléltem művemet. Hűvös szél cikázott át a világon, fekete tincseimbe is belekapaszkodott, hogy onnan repüljön tova, de a meleg napsütés enyhítette szaggató hidegét. Szemem sarkában a nyár alakja jelent meg.

- Tudtam, hogy képes vagy rá.

- Mire? – kérdeztem felé fordulva.

- Gyengédségre. 

Kisfiús mosoly jelent meg a szája sarkában, miközben zsebre vágott kézzel indult el egy pad felé, mely a tengerparton állt, magányosan. Követve példáját leültem a falécre és lábamat a homokba fúrtam, mielőtt a Jongin lábát simogató hullámok megfagynának.

- Miért rejted el? – kérdezte csendesen.

- Mert én csak hideget tudok hozni. Még nem akarok fagyot ereszteni a világra.

- De hiszen te uralod az erőd.

- Nem. Az erőm ural engem, és nem tudom hogyan tarthatnám kordában. – merengve fordítottam el őszinte tekintetétől az arcom, és a horizontot kémleltem, ahol a nap újabb félkört tett meg és bukott alá, a látványt vörös árnyalatúra festve.

- Félek Jongin. – hallottam, ahogyan a tüdejében reked a levegő, de nem szólt egy szót sem – Úgy érzem minden érintéssel kevesebb marad bennem a télből. Gyengülök.

- Biztos vagy benne?

- Igen. De talán jobb így. Egyszer én is érezni akarom a meleget. – lábam kiemeltem a homokból, és hagytam, hogy a víz elérje lábujjaimat. Amint ez megtörtént, a hullámok kristályos kékké változtak, belefagyva megkezdett mozgásukba, s vissza már nem vonulhattak. Ajakimon keserű mosoly jelent meg, de meglepve pillantottam fel, amikor egy kéz nyúlt felém.

- Mutatok valamit.

   Némi tétovázás után Jongin tenyerébe helyeztem a kezem és hagytam, hogy a vízhez vezessen. Ő már bokáig állt benne, amikor én megtorpantam. Féltem tőle, hogy ezúttal nem csak őt, hanem az egész tengert beborítja majd a jég. De kezének egyetlen mozdulatával egy lágy hullámot engedett útjára, amely elért egészen a térdemig, lágyan körbe simogatva.

   Döbbenten álltam, hol a vízre, hol összekulcsolt ujjainkra, hogy Jonginra pillantva, aki megunva tétlenségemet mögém került, karjaival magához ölelt és engem enyhén megemelve, lassan lépdelt vele a kékségbe. A víz a bőrömet csiklandozta, ruhám a nedvesen tapadt testemhez, Jongin érintése pedig bizsergő érzést váltott ki belőlem. Mikor már a derekunk körül örvénylett a tenger, lassan leengedett és hagyta, hogy lábam kissé elsüppedjen az iszapban.

- Nem gyengül az erőd Gyeoul. Csak kiegészül. – ajkai a fülemhez értek, miközben a fülembe suttogta szavait.

- Honnan tudod?

- Láttam. – kinyújtotta kezünket, majd hagyta, hogy egyedül érintsem meg a víztükröt. Ujjaim alatt azonnal terjedni kezdett a fehérség, de amikor Jongin ismét az enyémre helyezte saját végtagját, a jég megolvadva tűnt el. Szembe fordulva vele, próbáltam megfejteni az érzéseket amik bennem kavarogtak, de nem tudtam rendet teremteni köztük.

- Mióta…

- Egy ideje már tudom. Azt hittem te is rájössz majd idővel. De amikor majdnem megfagyasztottad a világot, tudtam, hogy félsz. Így megmutattam. – mélyen a szemembe nézett és mosolya helyén komoly, számomra eddig ismeretlen arckifejezés jelent meg – Nem véletlen, hogy jöttem Gyeoul. Nem uralkodhat örökké a tél.

- Nem akarok a nyár nélkül uralkodni. – mondtam ekkor őt is meglepve, de szemében rögtön különös csillogás jelent meg, majd pedig lassan közelíteni kezdett felém.  

   Csak akkor értettem meg tettét, amikor ajkai az enyémekhez értek. Finoman, simogatóan bíztatott, hogy tegyek úgy, hogyan ő, nekem pedig az emberek szava jutott eszembe: csók. Akkor tudtam, hogy Jongin megcsókolt, és hirtelen megértettem mindent, amit addig mondott nekem. Ajkaink szinte egyszerre mozdultak, az enyém hideg, Jonginé pedig finom meleg érintéssel ajándékozta meg a másikat.

   Kezek siklottak végig a vállamon, nyakamon, egészen az arcomig, éreztem Jongin kissé nedves érintését is, ami engedélyt kért arra, hogy még közelebb jöhessen. Szemeim behunytam, és néma kérésének eleget téve ajkaim elnyíltak, abban a pillanatban pedig megéreztem a nyár ízét. Érzékeimet ezernyi élménnyel árasztva el illatokat, hangokat hozott, édes volt és magában hordozta a hosszú, fülledt nyáréjszakák halk sóhajait.

   Mikor elhúzódtunk egymástól nem mertem megszólalni, csak némán kapaszkodtam Jongin széles vállaiba. Ereimben tombolt a hideg, jobban, mint bármikor azelőtt, mégis tudtam, hogy ezúttal én uralom őt. A nyár lassan eltávolodott tőlem, én pedig megrettenve kaptam a keze után, de ő csak halványan csóválta fejét.

- Próbáld meg uralni. Nem megyek messze. – szavai erőt öntöttek belém, így kezem lesiklott válláról, és az oldalam mellé zuhant.

   Vártam, hogy a jég beborítsa az egész tengert, hirtelen telet hozva a világra, ahogyan eddig minden évben. De nem történt semmi. A hullámok lágyan csapódtak nekem, kikerülve és tovább vonulva. Mosolyom lassan elterült arcomon, majd teljesen beleereszkedtem a vízbe, és hagytam, had sodorjon magával. Egészen addig feküdtem a víz felszínén, amíg meg nem éreztem a homokos partot a hátam alatt. A víz a partig vitt magával, ahol Jongin várt fehér fogsorát megvillantva, de nem tett semmit, míg fel nem keltem a fövenyről, és elé nem álltam.

- Vizes vagy.

- Tudom. – egy kósza gondolatra fagy táncolt végig a gerincemen, a bőrömön és a ruhámon lévő vízcseppek pedig kikristályosodtak. Ott álltam, mint egy megtestesült jégkirálynő, jéggel és hóval borítva, de Jongin nem rettent meg tőlem, csak gyengéden magához ölelt.

   Ölelésében először ismét vizes lettem, majd a simogató melegben lassan felszáradtak a rajtam lévő vízcseppek. Időközben körülöttünk az ősz meglepte a természetet. A levelek immár minden növényen színesben táncoltak, néhány őszi virág hajladozott a szélben, és néhol már lehullott levelek vontak kellemes takarót a föld fölé.

   Csodálkozva tekintettem végig művemen, nem tudván mihez kezdeni a tudással, ami a birtokomba került. Merengésemből ismételten egy kéz zökkentett ki, ami az enyémet kereste. Hagytam, hogy ujjaink ismét összefonódjanak, majd hirtelen az egyik fa tövében találtam magunkat, hátunkat a kéregnek támasztva. Jongin egyik karja engem ölelt, másik pedig a körülöttünk kergetőző levelekkel játszadozott.

- Most, hogy már én is tudom… nem kell menned? – kérdeztem játszadozó ujjait figyelve.

- Még nem akarok. Csak most kaptalak meg. Nem akarlak itt hagyni.

- A télnek is eljön a maga ideje Jongin.

- Tudom. De nem jöhetne később? Vagy… nem maradhatna kevesebbet? – nézett rám csillogó tekintettel.

- Tudod, hogy nem lehet. Ha a nap nem lenne, minden elpusztulna. De ha a hold nem váltaná a napot az égen… a meleg mindent felperzselne. A tél nem uralkodhat örökké, de a nyár sem maradhat a végtelenségig. Ki tudja… Talán én is eltűnnék a téllel együtt. – vontam meg a vállam, habár egyáltalán nem tetszett a gondolat, hogy a hóval és faggyal én is köddé váljak a melegben.

- De van, hogy a Hold és a Nap egyszerre van az égen.

- Igen. És a nyár ezúttal tovább maradt, mint eddig bármikor. Amikor pedig visszatérsz… akkor én maradok egy kicsit tovább.

- Akkor hidegebb lesz a tavasz.

- Ahogyan most melegebb, lágyabb az ősz. Ha együtt akarunk lenni… engednünk kell a másiknak. Engedtem, hogy megmutasd nekem a meleget… Tavasszal, engedd, hogy megmutassam neked a hideg szépségét. – tekintetünk találkozott, majd Jongin a fülemhez hajolt, és úgy suttogta:

- Csak szépet mutathatsz nekem Gyeoul, mert te magad vagy a hideg. Én pedig szeretem a hideget. 

   Hálásan mosolyogtam rá, amiért megmutatta nekem milyen, amikor nem kell örökké fáznom. Mielőtt megcsókolt volna, jégkék tekintetem találkozott az övével, majd megérezhettem a nyár ízét – akkor utoljára. Aztán Jongin eltűnt mellőlem, épp úgy, ahogyan a nyári esők felhői foszlanak szét az égen, miután feláztatták a szomjas földet.

   Jonginnal pedig a nyár utolsó darabkája is távozott a természetből, helyét átvette a hideg, novemberi ősz, a reggeli dérrel és faggyal kísérve. Ahogyan haladt az idő, magányos lelkemben tombolni kezdett a hideg, és idővel megérkezett az első hó, fehér köpennyel betakarva és elcsendesítve a világot.

   A frissen hullott hó ropogott a talpam alatt, de meztelen lábfejem és karjaim ellenére sem éreztem a hideget. Az erdőben csend honolt, éppolyan mély és szelíd csend, amely az én szívemen is uralkodott. Mégsem voltam teljesen egyedül. A fák közül egy hófehér farkas szegődött társamul a télben, ezzel enyhítve a nyár után maradt űrt.

   Én pedig fehér bundájába rejtve arcomat vártam, hogy a nap egyre alacsonyabban járjon az égbolton, majd mikor a legmélyebb pontra is eljut, elinduljon felfelé, hogy ismét elérje az ég tetejét, és utat adjon a nyárnak. Mert bár a lelkemet magával ragadta a tél, emlékeimben őriztem a nyár melegét.