Cruel Fairytale (G-Dragon)

Ihlető zene
   

   A hókristályok hullnak az égből. Olyan csend vesz körül, hogy szinte hallom ahogyan összekoccannak a földön heverő társaikkal, és velem. Bőrömet csípi minden egyes érintésük. Térdelek az apró kaleidoszkópok között, mégsem tartozom oda. Próbálok beleolvadni a tájba, a bőröm folyamatosan egyre fehérebb lesz. 

   Magányosnak érzem magam, akár a kopár fák körülöttem, amelyek csupasz ágaikkal nyújtóznak a szürkeárnyalatos, mégis narancs színű égbolt felé. Kezeimet kinyújtom, félrehajtott fejjel szemlélem őket. A körvonalak eleinte mintha vibrálnának a szemeim előtt, aztán egyre határozottabban látom a változást… körmeim helyén hófehér karmok nőnek, hegyesek, hosszúak. Megpróbálom ökölbe szorítani ujjaimat, ám nem sikerül. Felsértett tenyeremből élénkvörös vércseppek hullanak a hóba. Nézem a vérpiros rózsamintát, és arra gondolok, hogy nem fáj. Halványan ott kering a tudatom szélén a gondolat: fájnia kellene. De nem. Zsibbadtnak érzem magam, mintha a testem már nem az enyém lenne, hanem valaki másé.

   Körbetekintek, különös érzés fog el. Lassan feltápászkodom, majd egy fák közötti kis tisztás felé indulok, nagyon lassan. A közepén egy fekete alak áll. Ahogyan rátekintek, érzem, amint egy fonal köt össze minket, egy fonal, amit nem látok, csak érzek. Arra gondolok, hogy a testem az övé és az ő teste pedig az enyém. Bizonytalanul közeledem, ő nem mozdul. Talpig feketébe van öltözve, ezért bőre, haja szinte színtelennek tűnik. Ujjai ugyanolyan karmokban végződnek, mint az enyém, csak feketék. Teljesen jellegtelen az arca, csak a szemei valóságosak, sokkolóak.

   Szemfehérje nincs, csak egyöntetű feketeség a helyén, aminek közepén áttetszően kék írisze szinte világít. Olyan közel hajolok, hogy látom saját magam tekintetében, ahogyan áttetsző, kristály színű szememmel tekintek bele. Úgy áll ott, mint egy szobor, mellkasa nem emelkedik, nem süllyed. Tekintete üres, nincs benne élet. Mégis érzem, hogy az enyém s én az övé vagyok.

    Aztán hirtelen megmozdul, átkarolja a derekam, tenyerébe emeli a kezem, és keringőzni kezdünk. Talpunk alatt a hó üvegszilánkok tengerévé változik. Mindketten mezítláb táncolunk, meztelen talpainkat felsérti az üveg, mégsem állunk meg. Már nem irányítjuk sem egymást, sem magunkat. Kerengő marionettekké válunk, akiket egy felsőbb erő mozgat. A fák között valahol távol egy hegedű sír keservesen és mi csak keringünk az üvegszilánkokon.

   Feltámad a szél, kontyba fogott fekete hajamat kitépi béklyóiból, így az szabadon örvénylik körülöttem a felkavart hópelyhekkel és szilánkokkal együtt.  A partnerem tökéletesen rezzenéstelen szemeibe bámulok, tekintetem nem tudom elszakítani tőlük. Aztán érzem hátamon a karmait, ahogyan a bőrömbe vájnak, majd érzem, hogy a hegek mentén szárnyak bontakoznak ki. Hatalmas, áttetsző, hártyás szárnyak ezek, amik nem képesek felemelni. Nem érzem súlyukat, mégis tudom, hogy ott vannak. Kezem tétován megmozdul, mire az idegen alig láthatóan bólint. Így átkarolom, s a ruháján keresztül karmaimat én is a hátába mélyesztem. Érzem, ahogyan a hús a körmeim alatt megakad, majd tovább engedi ujjaimat. Az ő szárnyai feketék, nem látok át rajtuk. Közben arra gondolok, hogy szárnyaink vannak, mégsem tudjuk egymást az ég felé repíteni, így kénytelenek vagyunk az éles üvegszilánkokon táncolni. Mert táncolni akarunk. Érezni akarjuk, ahogyan testünk összesimul, majd elválik és így tovább, az idők végezetéig.

    A titokzatos férfi hirtelen elenged és kipörget a karjaiból, ám miközben fordulok, karmaival felszántja karom hófehér bőrét, amit immár vörös hegek színeznek, fehér ruhámra pedig vérrózsák festenek mintát. Majd forgunk, hol összeérünk, hol eltávolodunk egymástól. Egyre gyorsabban mozgunk, de lehet, hogy mi állunk és a világ szabadult el a tengelyétől, azért tűnik ilyen gyorsnak minden. Minden egyes érintésnél egymás húsába tépünk, felsértjük a bőrt, úgy szaggatjuk egymást, mint keselyűk a tetemet. Én az ő fájdalmát érzem, ő az enyémet. Mégis rezzenéstelen arccal sebezzük meg egymást újra és újra, véres lábnyomaink tündökölnek az alattunk elhintett üvegszilánkokon. A szél egyre több szilánkot kap fel a földről, amik az őrült és kegyetlen táncunk közben apró vágásokkal gazdagítják testünket, mégsem hagyjuk abba.

    Úgy érzem álmodom. És ebben az álomban addig táncolunk - én és az idegen - amíg le nem tépjük egymásról az összes húst, s nem marad más, csak vérvörös lábnyomok egy fehér tisztáson, amit újra hó borít, és két táncoló, kegyetlen tündér sziluettje, akik fájdalmat akartak okozni a másiknak, de csupán önmagukat szaggatták darabokra.