Carousel of my Childhood (Daehyun)

  ajánlott zene

   Amikor meglátlak a nagy, fényes "vidámpark" felirat előtt, arcomra nosztalgikus mosoly kúszik. Lépteim megszaporázom, hogy minél hamarabb odaérjek és karjaidba ugorhassak, mint sok-sok évvel ezelőtt. Immár kissé rövidlátó szemeid kikerekednek ahogy meglátsz, de ugyanolyan erősen tartasz, mikor még minden olyan óriásnak tűnt a világomban. Megragadod kezemet és a jegyárus felé húzol, talán mert még mindig türelmetlenebb vagy, mint egy gyerek.

   Nevetve próbálok igazodni kissé elnehezült, mégis a korodhoz képest fürge járásodhoz, s arra gondolok, hogy ez sem változott semmit az évek során, pont, mint a vidámpark ami most, ezen az egy napon nyitott ki újra, fogadva a nosztalgiázni vágyókat. A kapukon belüli látvány épp olyan, ami fényesen ragyogva él az emlékeimben, csupán az arcok lettek öregebbek és a kapuk zsanérjai nyikorognak néhol, jelezvén az idő múlását. Kezedet el nem engedve forgolódom az engem körülvevő forgatagban, gyermeki lelkülettel rácsodálkozva egy-egy régi játékra, ami sok száz ember emlékét őrzi öreg fogaskerekei között – köztük az én gyerekkoromat is, amit itt töltöttem el veled.

   A hullámvasút az első megállónk. Ugyanolyan izgatottan csatolom be az övemet, mint húsz évvel ezelőtt és ugyanolyan hangosan sikítok mint akkor, hiába tudom, hogy nem fogok kiesni, és egy felnőtt nőnek talán nem is illene. Mégis élvezem ahogyan a szél a hajamba tép, és ahogy a gyomromban érzem a gravitáció erős vonzását, míg felfelé araszol a kisvasút.

   Kiszállok, és a nyakadba csimpaszkodom, hogy meg tudjak állni remegő lábaimon, miközben az jár a fejemben, hogy nemsokára nekem kell majd támaszt nyújtanom, ahogy eddig te voltál támaszom egész életemben. Lassan lépdelve szemléljük emlékeink tárházát, nevetve elevenítve fel a múltat, amely mindkettőnkben él.

   Ujjaddal mutatsz minden irányba, amelyre emlékeztetni szeretnél, és merengő mosolyod elárulja, hogy valójában milyen nosztalgikus, szép érzés kerített hatalmába azzal, hogy itt vagyunk. Meséid elvarázsolnak miként sok-sok évvel ezelőtt, de ezúttal én vagyok a főszereplő, nem pedig varázslatos tündérkirálynők és lovagjaik.

   A vattacukor a kezemre ragad, miközben eltávolítom azt helyéről és megpróbálom szépen a számba helyezni – oly kevés sikerrel, mint gyerekként. A ragadós anyaggal mit sem törődve apró gombócokat gyűrök, majd szádba illesztem őket, végül kacagva nyomok ragadós puszit az arcodra. Most nekem kell lehajolnom kicsit hozzád, mert nyúlánk termeted az idő és az élet súlya megtépázta már, de az örömtől görbülő, nevető ráncaidban ott látok minden egyes boldog pillanatot.

   A szellemvasút sötét alagútjaiban azonban már csak megszokásból szorítom a kezed, inkább jóleső melegéért, semmint a félelemtől. Mára már nem félek az éjszaka lidérceitől, immár tudom, hogy azoktól jóval nagyobb szörnyek is léteznek, én pedig megküzdöttem velük, hála a te biztos kezednek mely végigvezetett utamon.

   Ismét a fényre érve ezúttal engem ragad el a gyermeki hév és a körhintát meglátva, téged magam után húzva sietek, hogy a következő menetben már én is részt vehessek. Emlékeimben hatalmas építménykényt él a folyamatos körtáncot járó hinta, ám mostanra csupán egy közönséges vásári játéknak tűnik. Mégis a kerítés mellett álló gyerekek izgatott csacsogása és valahol a távolban szóló régi, tekerős zenegép melódiája különlegessé teszi számomra.

   A forgás egyre lassul, akik eddig utaztak szép sorjában lesétálnak az emelvényről, majd pedig egy idős, hajlott hátú bácsi feltessékeli a következő csoportot. Félénken mosolyogva sétálok el mellette, talán kissé szégyenkezve is, de ő csak kedvesen mosolyog, és azt mondja:

- Jó, ha az ember a szíve mélyén gyermek tud maradni egy kicsit. – ekkor pedig felrémlik előttem sok évvel ezelőtti daliás alakja, ahogyan irányítja száguldásunkat a körhintával. Mostanra ő is megöregedett, haja megőszült, pont mint a tiéd.

ajánlott zene

   A tiéd, aki most is ugyanott állsz, ugyanúgy mosolyogsz, csupán az évek húztak barázdákat arcodra. Szemed óvva követi most is minden lépésem, mígnem elérek a kedvenc lovamig, egy fehér, aranyozott nyergű paripáig, ami réges-régen valahová máshová tudott repíteni a képzeletem szárnyain.

   Helyet foglalok, a kantár ismerősen simul a tenyerembe, míg a barátságos bácsi a lépcsőtől az irányító pult felé sétál és elindítja keringőnket. A szerkezet nyekkenve indul előre, lassan, fokozatosan gyorsul, miközben a táltosom is nekilódul, s úgy érzem valóban szárnyalok. Egy pillanatra eltűnsz a szemem elől, a szél a hajamba kap, felfrissít, téged kereslek aggódva, de ahogy visszaérek a kiindulópontba, megnyugodva látom, hogy ott vagy. Ott vagy és engem vársz, ahogyan mindig is tetted. Mehettem az életemben bármerre, te mindig ugyanott vártál rám, biztonságot nyújtva.

   Forog velem gyermekkorom körhintája, elém emlékeket vetítve. Minden egyes filmkocka szépia árnyalatban játszik, s bár megfakultan, de mégis a szívem legmélyéről szólnak hozzám. A következő körnél pedig már egészen másként látlak. Mély ráncaid nevetőráncokká szelídülnek, hajad ismét sötétbarna és fiatalon, üdén integetsz nekem. Én ismét kislány vagyok, fodros szoknyám lebeg a széltől, lovam repít, messze repít, de nem félek, mert tudom, hogy mindig visszatalálok majd hozzád.

  

Mikor elhaladok melletted újabb és újabb mosolyt küldesz nekem, kezeid szüntelenül integetnek. Majd pedig feltűnik melletted egy fiatal nő, akit egykoron anyának szólítottam, de olyan rég volt, hogy csupán a sziluettje él bennem. Oldalról finoman hozzád simul, te pedig védelmezőn karolod át karcsú derekát. Most már ketten szemléltek, vigyázzátok minden lépésem, büszkén, fiatalon.

   Úgy érzem sosem voltam még ilyen boldog és nem akarom, hogy véget érjen ez a pillanat. Ilyen fiatalnak akarlak látni mindig, az öregség és elmúlás egyetlen jele nélkül, hogy biztos lehessek benne: örökre velem maradsz. Ám hiába minden imám, minden körhinta megáll egyszer és elalszanak a fényei. Ez én hintám is egyre lassabban forog, te pedig minden körrel csak öregszel és öregszel, mígnem az utolsó lendülettel ami megáll előtted, ismét fáradt, ráncokkal díszített szemedbe nézhetek bele.

   Csak ülök ott a hinta tetején, szemeimben könnyekkel, de mosolyogva. Mosolyogva és hálásan, amiért ennyi idő jutott kettőnknek. Lassan állok fel és a lépcsőn készséggel fogadom el felém nyújtott, öreg kezed, míg lesétálok a meredek fokokon. Állunk a körhinta mellett, egymás szemébe nézve, kissé párás tekintettel. Tudom, hogy te is ugyanazt láttad amit én.

   Megölellek, szorosan tartalak, és ebben benne van minden ki nem mondott szó, amit az évek során talán még csak nem is akartam kimondani, de te mindig is tudtad. Most pedig elmondom, mert nem akarom, hogy csak függjenek közöttünk a levegőben.

- Szeretlek Apa. – suttogom, mire te csak megsimogatod a hajam, mintha még mindig kislány volnék, s csodálatos mód ismét átváltozunk. Én vagyok az alacsonyabb, csupán a mellkasodig érek, oda fúrom bele arcom, te pedig finom kezeiddel simogatod laza fonatokba rendezett hajam, amellyel olyan sokat bajlódtál férfi létedre.

   És akkor meghallom a hangod, édes, tiszta hangod, ahogyan egy régen elfeledett dallamot dúdolsz. A hangok átjárják szívem, megmelengetik azt, majd elszállnak az esti szellővel, a vidámparki zaj magába olvasztja őket, minket újra felnőttekké varázsolva.

   Elhúzódunk egymástól, s immár a nosztalgia utórengéseivel, vidáman kulcsoljuk össze kezeinket. Nem látok mást, csupán a te öreg, kérges kezed, ahogyan közrefogja az én még fiatalos, vékony ujjaim. Megszorítom és boldogan indulunk haza, mert a vidámpark bezárja kapuit. Ezúttal talán örökre hátrahagyjuk a múltunkat ami ideköt, mert sokkal fontosabbak azok a pillanatok, amelyek minket kötnek össze egy életre. Azok a pillanatok, amelyek azt jelentik, hogy te vagy az Édesapám.