Time spent walking through memories (D.O) - 5. rész (End)

♫

"Remember that place

Remember that time

Remember that feeling

Remember it, remember it..."

*

   "Emlékezz arra a helyre..."

   Harunak nehéz volt megszokni az idő múlását. A toronyban minden nap, minden perc ugyanúgy telt el számára, az órák jöttek és mentek, sosem számolta őket. Kyungsoo mellett viszont az életnek ritmusa volt. Hol lassabban, hogy gyorsabban haladtak a percek, de mindennek megvolt a maga ideje, a dolgok folyton, ütemesen változtak körülötte. Néha hiányzott neki az órák egyenletes, szabályos ketyegése, a mutatók pontossága és egyformasága. Ilyenkor letelepedett Kyungsoo kis nappalijának kanapéjára és az otthon csendességében ketyegő falióra mutatóit figyelte.

„Otthon” – ez a szó visszhangzott Haru fejében. Sokszor úgy érezte nem tartozik ebbe a világba, hogy számára mást jelent az idő, mint a többi embernek. Közöttük volt, mégsem velük. Egyedül Kyungsoo volt képes hidat teremteni közte és a világ között. Egy olyan hidat, amely lassan Haru lelkének részévé vált anélkül, hogy észrevette volna.

   Merengéséből a bejárati ajtó kilincsének nyikorgása zökkentette ki. Minden nap abban a pillanatban, amikor Kyungsoo belépett az ajtón, Haru úgy érezte nincs többé szüksége az órákra. Egyetlen személy jelentette számára az időt és az otthont: egy csendes, szelíd mosolyú fiú, akinek emlékeit köszönhette. Akárhányszor megpillantotta a néha szeplősnek tűnő, kisfiús arcot és a szomorú fekete szemeket, új időszámítás indult el, amely csak az együtt eltöltött pillanatokat számlálta.

   Kyungsoo ahogy átlépte a küszöböt, végre úgy érezte hazaért. Harut ismét a kanapén ülve, végtelen csendbe burkolózva találta, de már nem tűnt furcsának a lány viselkedése. Inkább kellemesnek, ismerősnek érezte, az eddigi ürességet most megtöltötte valami végtelenül melengető érzés. Nem szólt semmit, csupán halvány mosolyt küldött a lány felé, aki szintén halvány, mégis végtelenül kedves mosollyal üdvözölte.

*

   „Emlékezz arra az időre”

   A tengerparton sétáltak, lágyan összekulcsolva kezüket. Lábukat langyos hullámok simogatták, a szél kellemesen kapott bele hajukba és kócolta össze azt. Kyungsoo úgy érezte talán ez lesz a legszebb emléke egész életében. Az idő alatt, amit Haruval töltött a régi rossz emlékképei érvényüket vesztették és eltűntek a múltja zavaros homályában. Kyungsoonak nem hiányzott egy sem, csupán a lánnyal együtt töltött időre szeretett volna emlékezni. Meg akarta őrizni kezének érintését, mosolyának fényét és illatának foszlányos emlékeit. Rájött, hogy nem csupán Haru számára szerzett emlékeket, hanem az együtt töltött pillanatok szép lassan átvették fájdalmas, szenvedéssel teli múltjának lelkében elfoglalt helyét.

   Csak nézte a mellette sétáló lány szoborszerű arcát, de ő most révedten nézte a messzi horizontot, homlokán gondterhelt ráncokkal árnyékolva máskor üde tekintetét.

- Mi jár a fejedben? – kérdezte, miközben szorosabbra fonta ujjait a vékony kéz körül. Haru felsóhajtott, mintha csak erre a kérdésre várt volna.

- Csupán… kissé furcsán érzem magam egy ideje.

- Furcsán? – Kyungsoo szemöldökei is ráncba szaladtak, szemei aggódóan kutatták a másik még mindig a távolba tekintő íriszeit.

- Olyan érzésem van, mintha megállt volna az idő körülöttem.

- Az lehetetlen. Hiszen te mondtad nekem korábban, hogy te magad vagy az idő őrzője.

- Többé már nem. Tudod… néha egyedül sétálok az utcán. Az emberek jönnek-mennek, végzik a mindennapi feladatukat. Néha észbe kapnak… megfordulnak és elindulnak a másik irányba, miközben azt hajtogatják, hogy elfelejtettek valamit. Ez ijesztő számomra.

- Ez természetes Haru. Mindannyian elfelejtünk néha dolgokat. – Kyungsoo is követte a lány tekintetét és a végtelenbe húzódó habokat szemlélve gondolkodott a lány szavain – az életben vannak fontos pillanatok, amiket megőrzünk emlékeinkben, a többit… elfelejtjük. Ettől nem kell félned, többé nem felejtesz el mindent. – bátorítóan szorította meg Haru kezét, mintegy megnyugtatásképp. Azonban valójában ő is félt. Félt attól, hogy Haru egy napon visszatér oda, ahová tartozik – az emlékek órái közé. Akkor pedig ő ismét egyedül marad a múlttal. Ám ekkor Haru ismét megszólalt:

- Nem a felejtéstől félek. Az emberek felejtenek, azonban én mindenre emlékszem. Attól a pillanattól kezdve, hogy átléptem a világóra számlapján, egészen eddig a türkizkék tengerig mindenre emlékszem. Amióta az emberek között élek látom, ahogyan emlékeket gyűjtenek nap, mint nap. Aztán a fájdalmas vagy jelentéktelen dolgokat elfelejtik. Ijesztő, ha mindenre emlékszel Kyungsoo. Az emlékek… ijesztőek.– ekkor nézett először a fiúra amióta beszéltek. A sötét szempárban fájdalom villant, amit nem tudott elrejteni hangjában sem.

- Igen, tudom. – emlékek tompa képe lebegett Kyungsoo szeme előtt, de már nem tudta felidézni pontosan őket, csupán homályos, szomorú forgatagként lepték el a lelkét. Egész életében próbált megszabadulni a múlt szörnyeitől, amikor pedig eltűntek, Kyungsoo megrémült.

   Haru nem látta a fiú arcára kiülő érzelmeket, ezúttal saját félelmeivel küzdött. Az őket hűen követő lábnyomokra szegezte tekintetét, amiket lassan simogattak a hullámok. Szép lassan egyről egyre eltűntek a halványabb nyomok és csupán a mély, sötét árnyékot vetők maradtak a fövenyen. A lábnyomok épp olyannak tűntek, mint az emlékek. Az emberek ott járnak életükben, ahol a hullámok a földre simulva elmossák a halvány nyomaikat és csupán a határozott lépések maradnak meg utánuk.

   Haru úgy érezte ő is a parton járt, azonban sokkal messzebb, ahol a hullámok már nem érhették el nyomait. Így minden lépése élesen rajzolódott ki az idő homokjában. Az órák között az idő tengerének része volt, ami szép lassan magával sodorta és megőrizte az emlékeket, most azonban túl messze sodródott, ahol a habok már nem érhették el. Sem Harut, sem pedig az emlékeit nem moshatták többé el, miközben Kyungsoo lábnyomai el-eltünedeztek a szélben felkorbácsolódott víznyelvek szürkés habjai között.

   Haru most először érzett félelmet amióta a földre lépett. Félt, hogy a fiú a múló emlékeivel együtt egyszer eltűnik mellőle.

*

   „Emlékezz arra az érzésre”

   Haru a Kyungsootól kapott új ecseteket és vásznakat próbálgatta szobájában. Vonásai épp olyan bizonytalanok voltak, mint egy gyermek első lépései, mégis végtelen örömöt érzett, ahogy a vonások szép lassan képekké, egész alakokká és tájakká alakultak kezei alatt. Ahogy telt az idő szép lassan egyre biztosabban vezette az ecsetet a papíron, az elkészült képek egyre szaporodtak a sarokban. Minden egyes darab hol Haru elveszett óráinak világát idézték, hol pedig azt a világot, amiben Kyungsoo oldalán élt.

   Egy délután a nyitott ajtókon keresztül kellemes dal hangjai szálltak el Haru szobájáig. Éppolyan lágyan és simogatóan érték el a lányt, mint az ablaküvegen beszűrődő délutáni napsugarak fénye. Melengetőek voltak, édesek és selymesek. Haru kíváncsian indult a hang irányába, hátha rájön, melyik lemezt hallgatja Kyungsoo. Ezúttal azonban nem lemezről szólt a dal. Ahogy közelebb ért, a fiú kedvenc dalára ismert rá, amit Kyungsoo maga dúdolgatott. Szeretett lemezei válogatása közben most ahelyett, hogy más dalait hallgatta volna, úgy döntött a saját hangján szólaltatja meg a szívének oly kedves dallamot.

   Haru csak állt csendesen az ajtónak támaszkodva és figyelte a dúdoló fiút, aki nem láthatta az őt figyelő szemeket. Ez volt az első alakalom, hogy Kyungsoot énekelni hallotta, de úgy érezte soha többé nem akar a hangja nélkül élni. Az ismerős dallamot egy ismeretlen váltotta fel, de ez már nem számított, Haru lassan csúszott le a földre, hogy ott hátát a kemény fának támasztva hallgathassa a csöndben szelíden szálló dalokat.

    Nem tudta meddig ült ott, most először nem számolta az elrohanó másodperceket, nem látta a napsugarak alábukó fényeit az ablakokban, csupán merengve szemlélte az elfoglalt fiút, egészen addig, míg a szobára rá nem ereszkedett a naplemente félhomálya. Az egész álomszerűnek tűnt számára, mintha álom és ébrenlét között lebegne, mégis magához láncolta őt Kyungsoo hangja.

   Nem emlékezett rá mikor hunyta le a szemeit, de mikor kinyitotta őket, Kyungsoo arca egész közelről sejlett fel szemei előtt. Ott ültek mind a ketten a földön, Haru a falnak támaszkodva, Kyungsoo pedig vele szemben, sötét szemeivel a lány tekintetét kutatva a félhomályban.

- Miért ülsz itt a földön? – suttogta olyan halkan, hogy szinte ő maga is alig hallotta, ám Haru mégis tisztán értett minden egyes szót.

- Nem akartalak megzavarni. Gyönyörűen énekeltél. – válaszolta, mire a fiú arcán őszinte mosoly terült el.

- Köszönöm. Talán ez az egyetlen dolog, amit jól tudok csinálni.

- Nem is tudod mennyi mindenre vagy képes Kyungsoo. – válaszolta Haru és tenyerét a fiú ölében heverő kezére simította.

- Mi volt az a dal amit másodjára énekeltél?

- Az egyik darabhoz írt dal, amiben én voltam a főszereplő. Az egyik kedvencem.

- Mi a címe?

- „Kiáltás”.[1]

- Illik hozzá. – mosolyodott el Haru, miközben végig Kyungsoot nézte. Valahogy közelebb érezte magához most a fiút, mint eddig valaha. Ahogyan ott ültek a szoba kemény padlóján, a kintről beszűrődő utcai lámpák fényében, az idő megszűnt körülöttük és csak egymás halk lélegzete, kezeik puha bőrének simogatása létezett.

   Kyungsoo csak nézte a lány halványan kirajzolódó finom vonásait, miközben lelkében eddig sosem ismert vihar tombolt. Egész életében menekült a múltja és az emlékei elől, most pedig itt ült és a régi sebei mintha köddé váltak volna Haru érintésétől. Rettegett az emlékezés legkisebb képeitől is, ám amióta vele volt a lány, minden együtt töltött pillanatot meg akart őrizni lelkében.

   Ösztönösen egyre közelebb húzódott a vele szemben ülőhöz, mígnem arcuk egészen közel nem került egymáshoz. Egymás közelségétől kissé felgyorsult lélegzetvételük lágyan cirógatta a másik arcon lévő selymes bőrt, tekintetük pedig kétségbeesetten kapaszkodott egymásba. Végül pedig apró lépéseik végén elértek egymáshoz ajkaik. Tapogatózó, lágy és tapasztalatlan első csókjuk inkább ajkak simogatása volt, apró érintés, amely végtelenül szemérmes, mégis képes kifejezni a félénk szeretetet amely megbújik mögötte.

Azonban többé már nem tudtak elszakadni egymástól. Ajkaik újra tapogatózva kutatták egymást lehunyt pilláik gyengéd sötétsége mögött, az első érintéstől bátrabb, kifejezőbb módon találkozva. Abban a pillanatban Haru nem félt emlékeitől, Kyungsoo pedig nem siratta az elfeledett fájdalmas pillanatokat. Nem volt többé a múlt nélküli lány és az idő tengerében köddé vált múltja elől menekülő fiú sem. Csupán egy férfi és egy nő ült a szoba most már hideg, barátságtalan padlóján, akik egymás karjában, csak a jelenben léteztek. Nem gondolhattak a jövőre, nem volt mögöttük a múlt, csupán a jelen bódító és tünékeny színkavalkádja, ami úgy fénylett, mint az eső utáni szivárvány, amely a zápor távoztával jelenik meg az égen, de tünékeny színeiben csak ritkán gyönyörködhetünk.

   Mikor ajkaik elváltak egymástól, már nem hagyták a távolságot kettejük közé férkőzni. Homlokukat támaszként használva, szorosan ölelő karokkal tartották a másikat, mintha attól féltek volna, hogy egyikük váratlanul eltűnik a világból.

*

„Emlékezz, emlékezz…”

   Kyungsoo merengőn nézte a mellette békésen alvó lányt. Sokszor úgy érezte, Haru sokkal inkább egy tündér, mintsem ember. Óvatos csókot lehelt a porcelán arcra, majd pilláit lehunyva hagyta, hogy őt is magával ragadja az álom, egy hosszú út, amit bejárhat az éj leple alatt.

   Mikor Haru felébredt, fázósan húzta össze magát a takaró alatt, majd kis idő múlva megérezte a másik melengető test hiányát maga mellett. Ijedten ült fel az ágyban, tekintetével és kezeivel Kyungsoo ismerős alakja után kutatott. Azonban a fiú nem ült a lemezlejátszó mellett könyvet olvasva, nem lépett ki a fürdőszoba ajtaján meleg párával kísérve és nem állt a konyhában a gőzölgő kávéfőző előtt sem. Kyungsoo eltűnt és Haru könnyes szemmel tekintett fel a szoba falán függő óra számlapjára, egyenletes ketyegését kegyetlennek és szívbemarkolónak érezve...

   Kyungsoonak hosszú ideje nem voltak már álmai. Ahogy Haru belépett az életébe, fájdalmas emlékei észrevétlenül tűntek el elméjéből és helyüket megtöltötték az együtt átélt pillanatok. Mint amikor egy-egy seb helyén szép új bőr keletkezik és a fájdalomnak már nyoma sincs, csupán egy kis fehér heg marad meg utána, Kyungsoo lelkén is ekképp gyógyultak az évek során felgyülemlett sérülések. A rémálmokat felváltották a nyugodt, csendes, álomtalan éjszakák, miközben Haru egyenletesen szuszogott ölelő karjai között. Most viszont álmai visszatértek. Minden éjjel különösebbnél különösebb helyekre utazott, álmaiban bejárta a különböző korszakok poros vagy éppen kemény kővel kirakott útjait, királynőkkel és hercegnőkkel táncolt. Minden alkalommal órák számlapján keresztül lépett be egy-egy világba, ahonnan mindig Haru halk hangja hozta vissza a valóságba.

   Ezúttal órák számlapja helyett egy hosszú, szépia árnyalatban játszó folyosón kellett végigsétálnia, ahol ismerős és ismeretlen emberek jöttek szembe vele. A folyosó végén egy különös, folyton változó terembe nyithatott be. Órák jöttek és mentek körülötte, megjelentek újak és tűntek el régi, kopott szerkezetek. A furcsán szürreális képek mögött azonban mindig ugyanaz az arc tűnt fel, de sziluettjét újra meg újra elnyelte egy-egy óralap. Egy lány arca volt és úgy érezte ismeri őt, de hiába kutatott elméjében a neve után, már nem emlékezett rá többé. Az órákon keresztül próbálta utolérni őt, de minden óra más emberekkel teli helyekre vezette, más időkbe utazott el velük és a lány is mindig más és más alakban jelent meg, de mindig tudta, hogy ő az, akit keres, őt kell követnie egy másik korba, másik életbe egészen addig, míg óráik mutatója egybe nem esik.

   Végül egy magas toronyban találta magát, egy hatalmas órával szemben, aminek a többivel ellentétben csupán egyetlen egy mutatója volt. Ebben az órában pillantotta meg végül Harut. Ezúttal tudta, hogy a fekete hajú, sötét mandulaszemű lány az, akit emberöltőkön át követett. De már nem ért el hozzá. Nevén szólította, de Haru nem válaszolt neki, nem hallhatta őt az óra számlapján túlról. Kyungsoo pedig csak állt tehetetlenül, míg emlékei el nem tűntek. Édesanyjának mosolya elhalványult, apja kegyetlenségének fájdalma megfakult és elillant, végül Haru nevének hangzói is kitörlődtek emlékeiből, arca pedig beleolvadt a nagy óra világainak végtelenébe. Nem maradt más Kyungsoo számára csak a jelen és kezében egy kecses, aranyláncon függő óra.

kép forrása

   Felpattintotta az óra fedelét és egy lányt látott benne, ecsettel és vászonnal, festékekkel körülvéve. Laza kontyából néhány rakoncátlan fekete tincs az arcába lógott, sötét, mandulaalakú szemei felett szemöldöke ráncba szaladt, miközben koncentrált. Ismerős érzés kerítette hatalmába Kyungsoot. Nem tudta ki ez a lány, de érdeklődéssel figyelte mozdulatait, amellyel emlékeket festett a vászonra.

   Haru nem tudta elfeledni a fiút, akinek emlékeit köszönhette, ezért elhatározta, hogy minden emlékét úgy festi meg, hogy soha ne felejtsék el őket. A vásznon pedig napok múlva egy szomorú tekintetű fiú arca jelent meg ecsetének nyomán.

   Egy fiúé, aki menekült a múltja elől és most a világ minden emlékét őrzi, de ő maga nem emlékszik a lányra, aki most már soha nem felejtheti el az első embert, akit emlékeibe vésett.

---

[1] D.O (디오) –Crying out (외침)  

*

*

*

Köszönet:
   Nos, nem is tudom mit mondhatnék... Végére értem ennek a történetnek, ami az első igazi befejezett folytatásos írásom. Kissé vegyes érzésekkel írtam meg az utolsó mondatokat, valahogy nagyon a szívemhez nőtt ez a két karakter és az ő történetük. Remélem mindenki aki olvassa, hasonlóképpen érez.
A befejezést nem nagyon szeretném megmagyarázni, elnézést kérek azoktól akik happy end-re számítottak, de úgy éreztem kettejük története nem érhet másképp véget :) 
köszönöm nektek, hogy végig velem tartottatok ^^

Lea