Time spent walking through memories (D.O) - 4. rész

   ♫

"Sometimes you will never know the true value of a moment until it becomes a memory."

  Haru lassan tért magához a meglepetésből, majd első félelme elmúlt és helyét kíváncsiság vette át. A világ, amelyet eddig csupán a számlapok sokaságában szemlélhetett, most körülvette, bármikor megérinthette tárgyait, elsétálhatott mellettük, minden ott volt tőle egy karnyújtásnyira. Minden apró tárgyat megtapintott, alaposan az emlékezetébe vésve azokat. Azonban háta mögött kinyílt az ajtó és ott állt vele szemben Kyungsoo, akinek köszönhetően emlékeket akart szerezni.

   Hirtelen fordult a fiú felé, aki a meglepetéstől megfagyva tartotta kezében továbbra is a kilincset, mintha nem tudná, hogy megtegye-e az első lépést a lány felé. Végül egy halkan duruzsoló hangra hallgatott lelkében, ami azt súgta, megtalálta azt az embert, aki megérti őt és menedéket nyújthat neki múltjának sötét árnyai elől. Finoman hajtotta be maga mögött az ajtót és nem várt vendége felé lépdelt. Lassan, egyik lépést a másik után tette meg, mintha attól tartana, hogy a lány eltűnik éppoly gyorsan, ahogyan megjelent. Haru talán kissé megszeppenve, de félelem nélkül nézett a közeledőre. Végül, mikor az megállt előtte, szemügyre vette arcának minden részletét, kezeinek vonalát, fekete haját, a lila foltokat melyek élesen eltértek bőre fehérjétől és a sötét szempárt, amely az ő tekintetét kereste.

   Amikor pedig elmerültek egymás szemeiben, Haru úgy érezte, kettejük ideje egybefonódott. Az ő általa látott évszázados szenvedés és a Kyungsoo múltjában lappangó minden fájdalmas emlék kiegészült és egybeolvadt minden fájó sorssal a világ végtelen idejében. Végre ő is részese lehetett annak a körforgásnak, amit eddig csak kívülállóként szemlélt.

   A gondolatra szemeit könnyek futották el és kezeivel Kyungsoo arca felé nyúlt. A hirtelen érintésre a fiú szemei kitágultak, ám a finom kéz simogatása enyhe bizsergést váltott ki bőréből, mintha hűs víz simogatná a felsértett részeket. Ez a különös lány több gyengédséget adott neki, mint amennyit valaha is kapott. Könnyektől párás tekintetéből együttérzés sugárzott, de nem sajnálat, mosolya biztató volt és nem szánakozó.

- Ki vagy te? – hangzott el az első kérdés kettejük között, Haru pedig elgondolkodva engedte el Kyungsoo arcát. Végigtekintett a szobán, hátha valami segítséget nyújt neki, majd szeme megakadt a falon lógó órán.

- Az idő őrzője vagyok. A nevem Haru. – szólalt meg magabiztosan, meglepődve a saját hangjának zengésén, ugyanis amíg a toronyban lakott, nem volt szüksége szavakra.

   Kyungsoo ízlelgette magában a választ, átgondolva minden lehetséges magyarázatot a történtekre, de nem talált logikusabbat arra, hogy miért látta a lányt heteken keresztül az órák számlapjában. Ahogy előtte állt, furcsán eviláginak és anyaginak tűnt minden részlete, talán csak túl tökéletes, túl szép volt ahhoz, hogy ember legyen. Mert egyvalamiben biztos volt: Haru nem ember. Lehetett látomás, tündér vagy az idő őre, de ember semmiképpen sem.

- Talán… - szólalt meg végül bizonytalanul – Talán jobb lenne ha… ha ezt holnap újra… újra elmondanád. – Kyungsoo torkából nehezen törtek fel a szavak, hiszen évek óta nem beszélt senkivel a színházon kívül és ott is csupán a kötelező sorok elmondására szorítkozott. Nem akarta elhinni, hogy ez a valóság, talán csak sérült koponyája és fáradt teste csapták be érzékeit.

   Haru megérezte a vívódást az elejtett szavakból, így finoman bólintott, majd kissé sután leült a kanapéra és várakozón tekintett fel a még mindig tétlenül ácsorgó fiúra. Kyungsoo habozott még pár pillanatig, majd aprót bólintott és kissé tétován, de elindult a fürdőszoba felé. Eluralkodott rajta a fáradtság és szerette volna tisztára mosni magát otthona szennyesnek érzett emlékeitől. A hideg víz kellemesen enyhítette itt-ott lüktető végtagjait és letisztította gondolatait, ahogy pedig hallgatta a víz halk, csobogó hangját, úgy érezte megnyugszik felháborodott lelke és a lefolyón a koszos vízzel együtt fájó emlékei is lecsorognak, egyik a másik után, felszabadítva őt.

   Mikor kényelmes ruhában és tisztán, nedvességtől enyhén csöpögő hajjal visszasétált a nappaliba, Harut már elnyomta az álom. Kyungsoo egy darabig szemlélte a lány nyugodt, kisimult arcvonásait és valójában megkönnyebbült. Maga sem tudta miért, de félt attól, hogy a lány eltűnik és ismét magára marad. Ezért csak nézte merengőn a fekete hajat, amely most szétterült a kanapé párnáin, a hátrahajló nyakat, a fehér bőrt és a néha-néha megrebbenő, hosszú szempillákat. Haru feje kényelmetlenül csuklott rá vállára, a fiú pedig késztetést érzett, hogy megérintse őt. Először tétován indult meg a kanapé felé, majd tenyerét finoman Haru arcára simítva megemelte fejét a válláról. A mozdulat biztonságot sugárzott és végtelen gyengédséget egy olyan ember számára, akinek szinte egész életében nélkülöznie kellett az érintést.

   Végül Kyungsoo finoman az oldalára fektette és betakarta az alvó lányt, majd leült elé a földre és elmerülve nézte órákon át. Nem érezte zsibbadó lábait, fáradt szemeinek szúrását, csak bámulta a csendesen alvó arcot és hosszú évek óta először megengedte magának az emlékezés luxusát. Előhívta gyermekkora boldog pillanatait, amiket ez a lány idézett fel benne és a szeretett személyt, akit már azt hitte, nem láthat ebben az életben. Azonban lelke gondosan őrizte ezeket a pillanatokat, csupán a megfelelő ajtókat kellett megnyitnia hozzá. Szemeiben apró könnyek jelentek meg, végül a bánat és a fáradtság felülkerekedett akaratán és térdeire hajolva ő is elaludt.

   Reggel Haru a nap első sugarainak fényére kinyitotta szemeit, majd megkereste a falon egyenletesen ketyegő órát, melybe kapaszkodhatott, míg emlékei visszatértek az elmúlt napokról. Szemét körbejáratta a szobán, az üres falakon, az egyszerű bútorokon, végül megállapodott a földön vele szemben heverő fiún. Kyungsoo arca egyáltalán nem volt békés, mint ahogyan Haru látta az emberek életében, inkább gondterhelt és fájdalmas grimasz húzott ráncokat fehér bőrébe.

   A lány felkelt és mellé ült, majd ujjaival a fekete, kócos hajkoronába simított. Ujjbegyeit játékosan csiklandozták a hajszálak és Haru rájött, ez olyan érzés, amelyet sosem mutathattak meg neki az órák számlapjában rejtőző emlékképek. Azok csupán árnyak voltak, az elmúlt dolgok megfakult, fényét veszett másolatai. Ez az érzés viszont tiszta volt, erős és valóságos, talán épp annyira mint a fájdalom, amelytől az a fiú szenvedett, akiért átlépte világa hátarait.

   A lágy kezek érintése pedig lesimogatta Kyungsoo homlokáról a redőket, elűzve a sokévnyi keserű emlék kínzó álmait. Légzése lelassult, fejét a simogató ujjak felé fordította és hosszú évek óta először álomtalan, mély alvásba zuhanhatott, ahol nem érték utol múltjának rémei.

   Mikor felébredt halk zene töltötte be a kis lakás minden sarkát. Ahogyan megmozdult, teste fájdalommal tiltakozott, ám ehhez már hozzászokott az évek során, így elgémberedett, itt-ott zúzódásokkal borított végtagjaira ügyet sem vetve felállt és elindult a hang irányába. A régi lemezlejátszó mellett pedig ott állt Haru. Kyungsoo szívét megnyugvással töltötte el a tudat, hogy nem csak álmodott, hanem a lány, akit keresett most ott áll, régi bakelit lemezeivel körülvéve. Amikor tekintetük találkozott, Kyungsoo egy pillanatra úgy érezte mintha elmerült volna és a sötét szemekben emberöltők örvényét látta megpihenni.

   Párszor megrázta fejét, hátha elmúlik a nyomás, amit évszázadok emlékei hordoztak magukban és újra ott állt, ismerős szobájának falai között, Harut szemlélve, aki újabb lemezt helyezett fel. Azonban a lágy dallamot most vad szimfónia sokszor disszonáns hangjai vették át és Haru ijedten ugrott hátra, Kyungsoo pedig elkapta a kezéből kieső lemezt, mielőtt az darabokra tört volta, majd nyugodtan odasétált a régi lejátszóhoz és elnémította azt.

- Sajnálom – szólalt meg a lány először, Kyungsoo pedig csak nemet intett a fejével.

- Nem haragszom. De… mit kerestél itt?

- Emlékeket – Kyungsoo tanácstalanul tekintett végig a fekete lemezeken, keresve elfeledett fotókat amelyeket elfelejtett kidobni, vagy esetleg régi rajzokat, de nem talált semmit.

- Ebben a házban nincsenek emlékek – mondta végül halkan.

- Tévedsz – válaszolta Haru, miközben lehajolt egy lemezért és a fiú kezébe adta – minden egyes darab végtelen emléket hordoz, de a tieid a legerősebbek. Ez a kedvenced… igaz?

   Kyungsoo elkerekedett szemmel bámulta a feléje nyújtott darabot, azt az egyet, amit még anyjával közösen hallgattak. A sok lemez közül Haru azt választotta ki, amelyet a legjobban szeretett, az egyetlen, melynek emlékeit soha nem akarta eltörölni.

- Honnan…

- Mondtam. Az idő őrzője vagyok.

- Miért keres az idő őrzője emlékeket? Hisz mind a tied.

- Ismét tévedsz. Az emlékek nem tartoznak hozzám. Csupán az idő végtelen folyásának őrzője vagyok, az emlékek el vannak zárva előlem. Legalábbis el voltak zárva… Mostanáig. Te vagy az első emlékem Kyungsoo.

   Kyungsoo úgy érezte szédül. Mellkasában szorítást érzett, a levegő nehezen jutott el tüdejéig és a kis szoba szűkebbnek és fullasztóbbnak tűnt, mint valaha. Úgy érezte el kell mennie, ismét menekülnie kell a rátörő emlékek elől. Végül összeszedte magát és megszületett benne az elhatározás. Némán a helyükre illesztette a lemezeket, majd kézen fogta Harut és elindult a bejárati ajtó felé.

   Kint már a délután fényei uralkodtak, Kyungsoo meglepődve vette tudomásul, hogy majdnem átaludta az egész napot. Maga után húzta a lányt, aki csöndesen megvárta amíg bezárta az ajtót és elindultak a város kis, macskaköves utcáin. Mindenütt emberek sétáltak, a kellemesen meleg napfény pedig aranyszínnel borította az épületek falait, Haru számára különleges, színekkel teli filmmé változtatva a látképet. Az emberek mosolya, az ezerszínű virágok az ablakokban, az elhaladó járművek karosszériáján megcsillanó szivárvány mind-mind egy új, csodálatos hangokkal teli emlékké vált Haru számára.

- Hová megyünk? – kérdezte végül a mellette némán sétáló fiút.

- Emlékeket keresünk neked.

   Haru csodálkozva tekintett a fiúra, de ő csak ment tovább, komótosan sétálva, kerülve az emberek tekintetét. Egy ideig csendesen szemlélte a mellette haladót, ahogyan magába merülve, a lába előtt elhaladó macskakövekre szegezett szemmel lépdelt előre, anélkül, hogy egyszer is feltekintett volna.

   Haru azonban túl kíváncsi volt, túlságosan elvarázsolta ez a színes, élettel és hangokkal teli világ, így szeme egyik szembejövőről a másikra ugrált, lopva megtapintotta az oszlopokat és kerítéseket, amelyek mellett elhaladt és mélyen szívta magába a környék virágos illatát, amit a friss szél hozott magával. Úgy érezte már semmi sem lehetne tökéletesebb, mikor a távolban meglátott egy hatalmas, forgó kereket a házak teteje felett.

- Az ott mi? – kérdezte, mire az eddig szótlanul sétáló Kyungsoo feltekintett.

- Egy óriáskerék.

- Láthatom? – Kyungsoo először a rengeteg emberre gondolt, akik mind arra vártak, hogy a kerék tetejéről megtekinthessék a gyönyörű kilátást, emlékei mezsgyéjén pedig felderengett egy kép, ahogyan gyermekként ott áll közöttük izgatottan, és torka azonnal elszorult. Mégis úgy érezte, hogy ennyivel tartozik Harunak, ezért lassan bólintott, majd lépteit kissé megszaporázva indult a helyes irányba.

   Mikor ott álltak az óriáskerék lábánál, Haru ámulva tekintett a hatalmas szerkezetre. Emlékezett rá, hogy a világóra számlapján már látott ehhez hasonlót, ám ott mindig olyan kicsinek, olyan távolinak tűnt, most pedig egészen aprónak érezte magát a vasgerendák mellett állva. Maga előtt látta a torony nagy óráját, ami pontosan olyan nyugalommal rótta a köreit, ahogyan az óriáskerék. Úgy érezte valamilyen módon ez a szerkezet is számon tartja az időt és az emlékeket, amiket a rajta utazó emberek adtak neki.

   Ahogy beszálltak a fülkébe és ujjait a hideg korlátra kulcsolta, emlékek rohanták meg elméjét. Boldog, kedves emlékek voltak, kacagó gyerekekkel, mély szerelmekkel és titokban elcsattant, halk csókokkal teli emlékek voltak ezek, amik hangulata könnycseppet hívott Haru szemeinek sarkába. A kerék tetején pedig ezek az emlékek halvány szépia színei egybeolvadtak a naplemente vörös és narancs árnyalatával, ami különös ragyogást kölcsönzött a tájnak.

   Odafent Kyungsoora tekintett, ekkor látta meg a fiú mereven lezárt szemeit. Szinte érezte a félelmet, így ösztönösen az ökölbe szorított kéz után nyúlt. Kyungsoo meglepetten nézett először a simogató kézre, majd tulajdonosára. Amikor pedig tekintetük találkozott Harut ismét megrohanták az emlékek, azonban ezúttal Kyungsoo múltja elevenedett meg a szemei előtt. Ott ültek a kerék tetején és az akkor még apró fiúcska lelkesen mutatott rá mindenre, amit csak észrevett éles szemeivel a magasból. A szabadság érzése töltötte el, amikor a város felett lebegett, varázslóvá vált képzelete által és vidáman mosolygott édesanyjára, aki nyugodt mosollyal kísérte gyermeke minden mozdulatát.

   Az emlék csodálatos érzése magával ragadta Harut, majd a veszteségé is, mikor látta az ehhez kapcsolódó másik képet: Kyungsoo ezúttal egy gödör előtt állt, aminek mélyén egy koporsóra zuhant rá egyre több és több föld, míg végül el nem tűnt a szemei elől. Ijedten kapta el kezeit, ahogy a félelem jeges érzése és a fájdalom végigszáguldott testén.

   Már lefele haladt a kerék, ők pedig egymást nézték. Haru tűnődve szemlélte a fiút, aki nem értette, hogy mi történt odafent, de abban biztos volt, hogy a lány látott valamit odafent, ő pedig úgy érezte elfelejtett valamit. Csupán halvány szomorúságot érzett, mintha valami, amit már elfeledett, keresztülillant volna emlékezetének peremén, de csak a hangulatát hagyta maga után.

   Csendesen sétáltak le az emelvényről, egyikük sem tudta hogyan mondja el érzéseit, így némaságba burkolózva haladtak egymás mellett. A folyópartra érve Kyungsoo leült az egyik padra, türelmesen megvárva, hogy Haru is helyet foglaljon mellette. A víz csobogása beszűrődött a szilárd hallgatásba kettejük közé, az alkonyati sötétséget pedig lassan felváltották az utca felvillanó fényei, így elűzve a sötétséget, amitől talán mindketten egyaránt féltek.

- Mit láttál? – tette fel végül a kérdését Kyungsoo halkan, de nem nézett a mellette ülő, szintén a part fényeit fürkésző lányra.

- Emlékeket. A te emlékeidet.

- Az enyémet?

- Régen… nagyon régen jártál már itt ugye? Ültél már az óriáskeréken, igaz?

- Régen. Nagyon régen.

- Ki volt az a nő veled?

- Az anyám.

- Elveszítetted őt. – ezúttal már nem kérdezett, kijelentette. Kyungsoo csak bólintott, és ismét a szemközti partra szegezte tekintetét. Azonban Haru látta a szeme íriszeiben összegyűlt könnyekben táncoló fényeket.

   Kyungsoo nem értette a lány honnan tudja mindezt, Haru viszont megértette miért nem akar a fiú emlékezni. A veszteség érzése, aminek egy pillanatra Haru is részesévé vált beárnyékolta az összes kedves emléket. Mintha a személy, akivel Kyungsoo átélte mindezeket, magával vitte volna abba a sírba a boldogságát is, így csak a menekülés maradt az emlékei elől.

   Haru ekkor értette meg, miért próbálják az emberek megőrizni a pillanatot a jövőnek. Végre megértette, hogy épp a mulandóság az, ami varázslatossá teszi az életet, mert sokszor nem értik meg egy-egy pillanat jelentőségét egészen addig, amíg az emlékké nem válik számukra. Minden vidám pillanatot, minden mosolyt meg akarnak tartani, mert az elmúlás elragadja őket és ahogyan az emberek ki és belépnek egymás életéből, úgy hozzák-viszik a jó és rossz emlékeket magukkal. Kyungsoo édesanyja pedig magával vitte a szép emlékeket és nem maradt utána semmi.

   Haru el akarta mondani, hogy megérti. El akarta mondani, hogy mellette van és megőrzi helyette a szomorú emlékeket, de nem tudott megszólalni. Csupán közelebb kúszott a padon Kyungsoohoz, majd a vállára hajtotta a fejét.

   Így ültek egymás mellett, Kyungsoo ismét azt a gyengédséget és törődést érezte mint réges-régen, Haru pedig azt kívánta, bár örökké tartana a pillanat. Ott akart maradni a csillagok és a város apró fénygömbjeivel körülvéve, fejével a fiú vállán, a hajába bele-bele kócoló széllel, ami a víz friss illatát vitte magával.

    Kyungsoo szemét lehunyva adta át magát a kellemes bizsergésnek, miközben tudta, ezúttal nincs egyedül. Életében először érezte azt, hogy soha többé nem akarja elfeledni azt a percet, és eközben órájának mutatói valahol a torony mélyén visszafelé kezdtek el járni.