Traveller (KaiSoo)

ihlet - aláfestés

    Cipőm vörös porral van beborítva, hátizsákom már vágja bőröm kopottas ingem alatt, hátamon érzem, ahogyan vízcseppek futnak versenyt egymással, de nem állok meg. Lábam visz előre, újabb és újabb lépést teszek meg az elhagyatott vasúti sín mentén. Úti célom lelki szemeim előtt dereng csupán fel, a meleg és szomjúság ellenére tudom, hogy legalább olyan hosszú út vár még rám, mint amennyit eddig megtettem.

    Amikor hátrahagytalak a kopott árvaház kapujában, még nem tudtam, hogy amit keresek, az oly közel van hozzám, hogy minden nap rámosolyoghattam és megölelhettem. Fiatal hévvel indultam egy nagyon hosszú útra, melynek nem volt végállomása, csupán egy kanyargós ösvény vezetett, melyen soha nem láthattam előrébb a következő kanyarnál.

    Arcod magam előtt látom még most is, ahogyan könnyes szemmel állsz a romos kerítés kapujában és olyan arccal nézel utánam, mint a kölyökkutya, akit elhagyott a gazdája. Alattam pedig csak zötykölődött az ósdi teherautó, és egyre távolabb kerültem gyermekkoromtól és legjobb barátomtól – Tőled.

   Nem bírom tovább, a következő faluban megállok egy magányos, csenevész fa árnyékában és szórakozottan bámulom az egymást kergető gyerekeket az úton, ahol talán az utolsó autó hetekkel ezelőtt haladt el. Játékuk rád emlékeztet, amikor még nekünk sem volt fontos más, csak a labdát a kapuba lőni, az öreg szerszámos láda kincsei és néha-néha a különleges alkalomból főzött kása, mert mindennek örültünk, ami nem száraz kenyér és víz volt.

   Kopott fényképed kikandikál az ingzsebemből, látom fiatalos mosolyod, szemeid huncut csillogását és tudom, hogy ha megfordítanám, akkor hátoldalán gyerekes ákom-bákommal lenne odafirkantva az a pár sor, amit nekem szántál mielőtt elmentem.

„Jó utat Jongin!

Tudom, hogy egyszer még találkozunk…”

Keserédes mosollyal nyugtázom, hogy már akkor is jobban ismertél mindenkinél, talán még önmagamnál is jobban. 

   Erre a gondolatra újra felállok és folytatom utam a poros, forró tájakon keresztül, ahol soha semmi nem változik, talán csak az emberek öregszenek meg, már ha van egyáltalán kinek megöregedni. Cinikusan nézek végig minden elhagyatott kunyhón, és még cinikusabban gondolok arra, hogy valaha azt hittem, én kitörhetek ebből és egy nagyobb feladatom van az életben. Azt akartam, hogy mindenem meglegyen, amire csak vágyom, közben pedig azt is elveszítettem, amim már volt. Talán most már teljes őszinteséggel elmondhatom, hogy semmim sincs.

   Még napok telnek el, lábaim már nem érzem, mégis képedet kezemben szorongatva haladok előre remélve, hogy ugyanott vársz majd ahol elbúcsúztál egykor tőlem. Amikor pedig szemem előtt feltűnik a kis város szélén álló düledező árvaház, hirtelen megtorpanok. Kérdések cikáznak fejemben és mellkasom összeszorul a gondolatra, hogy talán már nem vagy itt, elmentél ahogyan mindenki teszi – ahogy én is tettem. Mégis ki vagyok én, hogy azt várom emlékezz rám és itt várj, amikor visszasétálok a régi életembe?

   De már nem hátrálhatok meg, a kíváncsiságom erősebb mint aggályaim, lábaim pedig anélkül vezetnek előre, hogy parancsolnám nekik. Az udvaron egy sereg gyerek játszik – túl sok az árva, túl sok a gyermek, akikről szüleik már nem tudnak gondoskodni. A gyerekek között pedig egy fiatal férfi játszik. Összetákolt kiskocsit tolnak, felváltva utaztatva mindenkit, ruhájuk túlméretezett és kopott. Ahogy belököm a kiskaput, a férfi figyelme rám irányul, és rájövök, hogy te vagy az.

   Az évek alatt semmit sem változtál, csupán magasabb lettél, s talán a vonásaid keményebbek, de fekete szemeid éppoly lágyan tekintenek rám, mint rég. Körülöttünk a gyerekek ördögszekereket kergetnek, talicskát tolnak és kiabálnak, de egyikünk sem veszi észre. Szemeimben könnyek csillognak, fél vállamra akasztott táskám a földre csúszik, szavaim pedig valahol a mellkasomban ragadnak.

- Kyungsoo!!! Gyere már! – kiabál az egyik fiú, de te csak leinted és odasétálsz hozzám, majd átölelsz.

- Isten hozott itthon… Utazó… - suttogod halkan én pedig lassan magamhoz térve karollak át, keresve azt az elveszett érzést, amit gyengédségnek neveznek. Elengedve egymást szavak nélkül mosolygunk, én szentimentálisan könnyezve, te pedig azzal a természetes kedvességgel, mely személyiséged része.

- Gyere, sétáljunk le a folyóhoz.

- De a gyerekek?

- Ne aggódj, nem lesz bajuk. Ránk se vigyázott senki.

   Nagyokat hallgatva haladunk egymás mellett, de nem azért mert nincs mit mondanunk, egyszerűen nincs szükségünk rá, hogy kimondjuk amit gondolunk. Csodálkozva nézem a tájat, mely emlékeimben olyan hatalmasnak tűnt, most pedig mintha összezsugorodna körülöttem. Az egykori „folyó” ahol indiánok voltunk és halakra vadásztunk, immár csak apró patakként csordogál, de így is szokatlan színekkel ruházza fel közvetlen környezetét.

   Leheveredünk egy füves részre, mely élesen elkülönül zöldjével a környezet homokos, szürkés-vöröses színezetétől. Felhorzsolt lábam a hűs vízbe lógatom, míg karjaimmal fejem alatt pihenek és fürkészem hol az eget, hol messze révedőnek tűnő arcod.  

- Mit bámulsz úgy?

- Semmit – vonom meg a vállaim – Téged. Szinte semmit sem változtál.

- Te viszont annál többet – most te is az én vonásaim veszed számba, talán nem egy ráncot is megszámolsz a szemem körül, melyeket az álmatlan éjszakák rajzoltak fel. – Azt hittem nem látlak többé. Azt hittem, jobb életed van.

- Nincs itt semmi sem Kyungsoo. Se lehetőségek, se jobb élet.

- Akkor miért jöttél vissza? – elgondolkozom, holott pontosan tudom a választ erre a kérdésre, mégsem érzem készen magam arra, hogy kimondjam azt. Nagyot sóhajtva ülök fel, hogy szemünk egy magasságba kerülhessen, hátha úgy nem kell elmondanom semmit sem, csak hagyom, hogy kiolvasd a tekintetemből, ahogy régen is tetted. De te hallani akarod a válaszom, és még ha érted néma üzenetem, akkor sem könnyíted meg a dolgom.

- Miattad.

- Nem kellett volna. Azt hittem ettől okosabb vagy.

- Most az egyszer nincs igazad. Nem kell mindig messze mennünk azért, hogy megtaláljuk amire vágyunk. Délibábot kergettem, miközben elhagytam, ami igazán fontos volt nekem ebben a nyomorúságos életben.

- Ez lennék én? – most veszem csak észre milyen naiv gondolat volt, hogy nem változtál. Hangodban keserűség cseng, vállaid megereszkednek és talán némi vád bujkál sötétbarna íriszeidben. Mintha nem teljesítettem volna, amit rám bíztál.

- Nem értelek.

- Legalább egyikünk vitte volna valamire…

- Ha így gondolod miért maradtál itt? Te is elmehettél volna éppúgy, ahogyan én tettem. Mi tartott itt Kyungsoo?

- Te – szemeim kikerekednek, mert ugyan szerettem volna ezt hallani, de nem gondoltam, hogy valóban így van – Rád vártam Jongin.

   Egy darabig némán meredtünk egymásra. Először csak finom mosoly kúszott arcunkra, aztán a kuncogás utat tört magának, végül már kacagásunk töltötte be körülöttünk a levegőt. Azt hiszem akkor nevettem gyerekkorom óta először igazán, felszabadultan.

   Aznap este egymás vállát átkarolva sétáltunk vissza az árvaházba, ami mindkettőnknek egy egész gyermekkort - a múltat jelentette, és talán nem is volt annyira fájdalmas. Nem mondtuk ki, de némán ígéretet tettünk egymásnak, hogy legközelebb együtt indulunk el, és nem kell többet várnunk egymásra.