Stolen dance (KaiBaek)

music list

   Néztem a körülöttem kavargó tömeget és azon gondolkodtam, hogy a maszkok mögött vajon kik rejtőzhetnek. Az arcomba mosolygott egy-két bohóc, akik bugyuta, de nélkülözhetetlen elemei a tömegnek, némelyek szemei színpompás könnyeket ontottak magukból, és voltak, akik csendesen sírtak az eldugott sarkokban feketére festett vízcseppekkel arcukon. Néha felbukkantak emberi arcok, akik maszkukat levéve vettek részt az estén, pusztán önmagukként. Furcsán különcnek éreztem őket, nem illettek - közénk - maszkosok közé, akik elrejtették igazi arcukat.

   Ahogy haladtam a tömegben, lassan én is részévé váltam a

színes forgatagnak, harlequin álarcom rombuszai mögé rejtőzve szemléltem a körülöttem forgolódó párokat, akik a zene ütemére ringtak együtt, vagy külön-külön. Engem is magával ragadott a dobok, vonósok és fúvósok furcsa, mégis kellemes egyvelege, testem akaratlanul mozdult az ütemre, és partnert nem kívánva követtem a zenét.

   Karok nyúltak utánam, lábak szerették volna követni lépteim, de túl gyors voltam, túl sikamlós ahhoz, hogy bárki magához tudjon láncolni egy-egy táncra. Én voltam a bál tiszteletbeli táncosa, jól tudta mindenki, hogy lehetetlen velem együtt akár egyetlen tánclépést is véghezvinni, mégis újra és újra megpróbálták.

   Úgy éreztem teljesen önmagam vagyok, lelkem felszabadul, megmutatok mindent magamból, amit csak lelkem hordozott. Testem minden egyes dallamra új és új koreográfiát követett, ezzel együtt újabb és újabb történetet mesélve el az embereknek körülöttem, mégis teljes biztonságban éreztem magam, mert valójában senki sem ismert, álarcom gondosan elrejtett a kíváncsi tekintetek elől.

   Összesúgtak a hátam mögött, éreztem az éhes tekinteteket. Irigyek voltak rám. Az emberek önzők és maguknak akarták mindazt, amim nekem volt – mindazt, ami én voltam. Szám mosolyra húzódott míg arra gondoltam, hogy pont az önzőségük és kapzsiságuk szegezte őket a fényesre súrolt padlóhoz.

   Elhagyva az embereket újra csak a zenére koncentráltam, ugyanis már nem csupán a hangszerek hangjának hullámai öleltek körül, hanem egy lágy, végtelenül kedves hang, ami ugyanonnan indult és ugyanott fejeződött be ahol a zenekar kísérete, mégis teljesen egyedi utat járt, sajátos dallamát követve.

   Megálltam egy pillanatra és behunyt szemmel hagytam, hogy az újfajta rezgésre hangolódjon minden porcikám. Nem néztem fel, nem akartam látni, hogy a lágy fiú-hanghoz milyen maszk tartozik, csak élvezni akartam az élményt, amit nyújtott. Tánc közben olyan érzés kerített hatalmába, amely már rég elkerült: táncolni akartam valakivel. Vágytam valakire, aki éppolyan tökéletesen képes együtt élni a zenével, ami körülöttem és bennem egyaránt szól.

   Végül elhalkult a hang a kíséretével együtt, én pedig lendületemet vesztve torpantam meg a színes forgatagban.  Az utolsó pillanatban úgy éreztem látnom kell őt, ha csak egyetlen másodpercre is, ha csak a mesterkélt színek kavalkádjában csillogó íriszei tekintenek rám, akkor is látnom kellett.

   Ám a színpadról nem egy közönséges bálozót láttam lejönni. A fiatal férfi nem viselt bonyolult mintázatú maszkot, nem tartott a szemei elé elegáns fekete álarcot ahogy a férfiak többsége, de még csak egy kis smink sem látszott rajta. Mosolygós arcából mindent megmutatott a körülötte örvénylő tömegnek, fehér bőre csillogott a reflektorok kegyetlen és éles fényében. Egyszerű viselete még jobban megkülönböztette őt a színes forgatagtól, mégis otthonosan mozgott a vendégek között és könnyedén társalgott azokkal is, akik ha tehették volna még a szemüket is eltakarták volna a világ elől. Furcsán különbözött mindenkitől, mégis tökéletesen beleillett környezetébe, és magabiztosan állt ki közönsége elé.

    A tömeggel magam előtt én is követni kezdtem, át egy másik terembe, ahol másik zenekar játszott, más vendégeknek. Folyton ez történt - sodródtam egyik teremből a másikba, az álarcok folyton változtak körülöttem a zenével együtt és sohasem tudhattam, hogy találkozom-e, vagy találkoztam-e már valaha ugyanazzal a személlyel kétszer. Úgy éreztem nincs helyem a színforgatagban, hiába rejtőztem én is maszk mögé ahogyan a többiektől tanultam, – érezték, hogy más vagyok, éppannyira más mint az a fiú, akihez reménytelenül akartam közelebb férkőzni. Minél jobban igyekeztem elérni őt, annál messzebb kerültem tőle. Ott ragadtam a tömegbe préselten és nem is reménykedhettem, hogy esetleg megtalálhat újra, ugyanis az én arcom rejtve volt – talán még önmagam számára is.

   Viszont az énekes vonásai a memóriámba égtek és én minden este újra és újra őt kerestem a szembe jövő álarc nélküli vendégek között. Teremről teremre jártam és a tánc már csak lényegtelen apróságnak tűnt. A zene nem hatott meg annyira, mert nem az ő hangján szólalt meg, a ritmushoz pedig inkább a járásom igazodott miközben kerestem.

   Idővel a keresést is feladtam. A mandula-vágású szemek a hozzá tartozó porcelán-szín bőrrel halványodni kezdtek emlékeimben. Kezdtem újra felfedezni a táncot, testem ismét a régi szenvedéllyel mozdult, kikerülve a tolakodó végtagokat és elmenekülve az kíváncsi tekintetek elől.

   Évekkel később pedig ismét ott álltam a kedvenc sarkomban és szemeim a körülöttem forgolódókat szemlélték. Ők ezúttal is mások voltak, én ugyanaz. Két színű harlequin maszkom ugyan elfedte arcom felét, de többé nem cseréltem le. Ugyanaz a Kai voltam mint az elején, csupán az aranyozás kopott meg kissé álarcom rombuszain, ahogyan én is megkoptam a felettem elszállt magányos időkkel együtt.

   Feladtam a próbálkozásokat, hogy az álarcok mögé tekinthessek, hátha megtalálom őt. Feladtam a reményt, hogy valaha megtalálom majd azt a személyt, akivel együtt táncolhatok és már nem akartam senkit sem ismerni magam körül. Megtanultam, hogy mindig lesznek bohócok, vidámak, szomorúak, és a roulette asztalnál is folyton váltották egymást nyertesek a vesztesekkel. Én pedig táncoltam, kívül rekedve mindenki társaságán. Bár vonásaim rejtve voltak, épp olyan kívülállónak és nem oda-valónak éreztem magam, mint azokat az embereket, akik a jelmezbálba jelmez nélkül érkeztek.

    Míg másokat szemléltem a rejtegetnivaló titkaikon gondolkodva, fülemig lágy, ismerős dallam kúszott a pohárcsörgés és zajos társalgások hátterében. Bár csak a kíséret szólt, felismertem azt a régen vágyott dallamot, lábaim pedig maguktól vittek a parkettre, a táncolók közé. Jobb láb a bal után, bal kéz a jobb után, vállak és fej, mind egyszerre mozdult egy régi koreográfiára, melyről azt hittem már rég elfeledtem. Ismét behunyt szemmel követtem a hangokat, akárcsak évekkel ezelőtt.

   Ezúttal azonban nem kellett a hiányzó partnert pótolnom. Valaki pontosan követte minden lépésemet anélkül, hogy eltévesztette volna az ütemet. Szemeim kipattantak, és lefagyva bámultam az előttem álló férfira. Fekete és aranyszínű álarca fél arcát és homlokát teljesen elfedte, szemöldöke helyén pedig hangjegyek íveltek végig. Lábam csúsztattam félre, hátha ki tudom kerülni, de ő követett. Egyenesen a szemembe nézett és tekintetében volt valami ismerős, de minden erőmmel megpróbáltam eltáncolni úgy, ahogyan mindig is tettem, ha valaki velem akart tartani.

   Ám hiábavaló próbálkozásnak tűnt. Amikor én jobbra mozdultam, ő balra indult, ha karommal próbáltam finom lendülettel eltolni, ő karom mentén végigpördülve ismét a közelembe került. Macska – egér játékunk különös, szédítő, mégis összehangolt keringőt eredményezett, mely pontosan követte a zene minden rezdülését. Kiegészítettük egymás mozdulatait, vállunk és karjaink összeértek mintha összekapaszkodnánk, majd pedig elváltak, de épp csak annyira, hogy megkezdjük a következő ívet velük.

   Mikor véget ért a zene, lihegve bámultam először a körülöttünk állókra akik felfigyeltek játékunkra, majd megállapodott tekintetem a partnerem aranyszínben úszó arcán. Nem értettem ki ő, és lelkem háborgott, mert nem láthattam az arcát. Végül a legkönnyebbnek tűnő utat választottam: sarkon fordulva a terasz felé vettem az irányt.

   Kint a februári hideg levegő csípte enyhén verejtékező arcom, leheletem pedig fehér gomolyagként kavargott előttem, a színes fényfüzérek fényét elhomályosítva. Vissza akartam menni, és letépni az aranyszínű maszkot, de jól tudtam, hogy nem tehetem, mert azzal számtalan íratlan szabályt hágnék át. Mögülem léptek zaja hallatszott, így kíváncsian fordultam az érkező felé. Meglepetésemre táncpartnerem mélybarna szemeibe tekinthettem.

- Ki vagy te? – leheltem olyan halkan, mintha csak magamtól kérdeztem volna. Ekkor a férfi finom mozdulattal leoldotta maszkját, így megtekinthettem az arcot, melyet oly sokáig kerestem reménytelenül a tömegben.

- Byun Baekhyun. – válaszolta halvány, de annál huncutabb mosollyal a szája szélén – Régóta szerettem volna veled táncolni, Kai.

- Elloptad a táncom.

- Tévedsz. Kiegészítettem.

- Kerestelek. Sokáig. – hangomban mindketten éreztük a megvetés és szemrehányás halvány szikráját, de én nem tudtam elrejteni csalódottságomat, ő pedig vagy nem vette észre, vagy egyszerűen figyelmen kívül hagyta.

- Tudom.

- Akkor miért nem jöttél korábban?

- Ahogy neked… nekem is sok mindent kellett megtanulnom. Például táncolni. – egy apró kacaj hagyta el ajkait, majd ismét komolyan tekintett rám. - Vagy azt, hogy nem jó ha mindenkinek megmutatom az igazi arcom. Így én is megtanultam elrejtőzni, bár nem olyan mesterien, ahogyan te tudsz. – álarcát hanyagul az ujjára véve pörgette miközben beszélt, furcsán merengő arckifejezéssel nézve az újabb és újabb kört megtevő tárgyra.

- Én nem rejtőzöm el. Évek óta ugyanúgy nézek ki. Mindenki tudja, hogy ki vagyok.

- Igazán? – kezében megállt a maszk és kíváncsian, félre billentet fejjel nézett szemeimbe – Te tudod ki vagy?

- Persze, az előbb te is kimondtad. Kai vagyok.

- Én arra lennék kíváncsi, hogy ki vagy valójában. – az utolsó szót kihangsúlyozta, arcán pedig kendőzetlen, őszinte mosoly terült el. 

– Szeretnélek megismerni téged Kai.

   Abban a pillanatban tudtam, hogy megtaláltam azt a személyt, akit éveken keresztül kerestem, már jóval azelőtt, hogy Baekhyunt énekelni hallottam volna. Így végig meleg, őszinte tekintetébe révedve lassan leoldottam az álarcom, melyről azt hittem, hogy már eggyé vált az arcommal. Maszkom nélkül meztelennek éreztem magam, de csupán egy pillanatig haboztam, majd kezemet a még mindig mosolygó, újdonsült partnerem felé nyújtottam.

- A nevem… Kim Jongin.