Time spent walking through memories (D.O) - 1. rész

♫

   Kyungsoo halvány mosollyal sétált le aznap este a színpadról. A rég elfeledett, jóleső érzés ezúttal visszatért miközben énekelt. A csöppnyi színpad újra felemelte, és úgy érezte lelke ismét megnyugszik a dallam hatására. Végigsétált a színfalak mögött, a kis színház labirintusain, míg el nem érte az öltözőt. Évek óta adott neki otthont ez az épület, ez volt az egyetlen hely, ahol nem érte el a zajos világ. Ám egy ideje már ez sem tudta boldoggá tenni.

   Minden fellépése, minden szerepe, minden egyes hang üressé vált számára, és nem érezte többé az örömöt sem, amely átjárta korábban. Az általa eljátszott személyek kiürültek, s csak újabb és újabb maszkot adtak a kezébe, eggyel több lehetőséget, hogy másnak mutathassa magát a világnak, mint amilyen valójában. Az igazi Kyungsoo-t, aki mély sebeket viselt jelmezei alatt, senki nem ismerte.

    Ahogy otthona irányába lépdelt a sötét, macskaköves utcán, kétes érzés siklott keresztül lelkén - az érzés, hogy valahol a világban őt is megérti valaki. A sikamlós hangulat, amely arra késztette, hogy megossza valakivel gondolatait, olyan gyorsan tovább állt, mintha soha nem lett volna az övé, így ismét anélkül ért el lakása kongó előterébe, hogy bárki szemébe nézett volna.

    Megszokott rutinnal helyezte ruháit a fogasra, a szokásos mozdulatokkal lépett a kis, egy szobás otthonába, amely már évek óta rejtette el a világ elől. A fürdőszoba tükre előtt kezdte el lemosni magáról a sminket, mely még az előadást idézte. Ám az a szerep már sehol sem volt és a maradék jókedv, amit játék közben érzett, a kavargó színekkel örvénylett a mosdókagyló beteges, fehér peremén. Helyén pedig nem maradt más, csupán egy sápadt fiú, aki olyan régóta magányos, hogy a saját tükörképén kívül más arcot szinte el sem tudott már képzelni.

   Tekintete lejjebb tévedt, és egykedvűen szemlélte a hegeket és néhol véglegesen elszíneződött vágásokat fehér bőrének felületén, az újabbnak ható, néhol sötétedő véraláfutások mellett. Tudta, hogy hátát ugyanilyenek borítják, de nem érezte a fájdalmat, csupán egykedvűen vette tudomásul, hogy aznap is halványabbak, mint az előző vagy az azt megelőző estén.

   Kyungsoo nem akart emlékezni. Nem akart emlékezni az arcra, ami eltorzult miközben fájdalmat okozott neki és nem akart emlékezni a kezekre sem, amelyek a szíjat tartották. Mert ha emlékszik rájuk, emlékezni fog a fájdalomra is. A fájdalommal pedig megérkezik a bűntudat, ami hatalmába keríti, majd pedig újra és újra elmegy meglátogatni őt. A fiatal énekes pedig nem akart menni - soha többé. Gyermekkora szörnyei már csak álmaiban kísértik, mert az emlékeket nem lehet becsapni. A világ elől elrejtőzhet, az emberek előtt álarcot húzhat, szerepeket játszhat, de saját rémei megtalálják őt. Bármennyire küzd, azok belevésődtek a lelkébe és senki sem törölheti őket el onnan.

   Megrázta fejét, mintha mélységesen sötét gondolatai is eltűnnének ezzel a mozdulattal és törölközővel a derekán besétált a szobájába, ahol már várták a hőn szeretett lemezei. Semmit sem őrzött meg a múltból, anyja hátrahagyott régi bakelitjei mégis a szívéhez nőttek, s a recsegős, néhol már hamis hangok az ő kedvenceivé váltak. Talán mert az egyetlen személyt jelentették, akit soha nem akart elfelejteni. Habár a képe halványult az évek során és arca csupán csak egy folt maradt az emlékezetében, a hangja kristálytisztán csengett Kyungsoo fülében mikor rá gondolt. Ez a hang ott lapul minden egyes dalban, amely az ő száját hagyja el, talán minden akkorddal egy darabot engedve el sivár, üres lelkéből.

*

   Haru mikor felébredt, maga mellett találta az ezüst órát, de nem értette miért van ott, a többitől elkülönítve. Ám amikor vissza akarta helyezni a polcra, valami megakadályozta. Emlékezete mezsgyéjén egy arc lebegett - egy fekete hajú, szomorú szemű fiú arcképe. Nem tudta ki ő, soha nem emlékezett még arcokra, minden földi lény egyforma volt számára, de azok a szemek mintha az ő nem létező lelkébe láttak volna bele.

   A kezében tartott órára nézett és ezúttal alaposabban szemügyre vette. Kanyargós díszítését, néhol kopott ezüstözését, és a karcolásokat, vágásokat a finoman megmunkált fémben. Különös érzés uralkodott el rajta, amit nem tudott megnevezni, de végül úgy döntött, hogy az órát nem helyezi vissza, hanem beletekintett a számlapjába.

   A számok és mutatók tükrében pedig meglátta az arcot, ami addig csupán egy szellemnek tűnt. A fiú egy szobában ült, görnyedt háttal, papírdarabokkal körülvéve, ollóval a kezében. Elmélyülten szelte a papírt az olló éle, újabb és újabb darabokat hagyva maga után. Haru nem tudta, hogy miért érez végtelen szomorúságot, de valahol fejében megszólalt egy hang is, amely kedves melódiát énekelt. Valamiért biztos volt benne, hogy ez a hang az előtte ülő fiúhoz tartozik.

   Kyungsoo kezében megállt az olló - most ismét olyan érzése támadt, mint előző este. Körülnézett a szobában, azzal a sejtéssel kísérve, hogy figyeli valaki. De mint mindig, most is egyedül volt a kis szobában. Aztán újra a körülötte heverő naptár-darabokra koncentrált. Bámulta a cetliket és az járt a fejében, vajon az emlékek melyeket a lapra nyomtatott napokban szerzett, úgy végzik-e majd, mint ezek a könyvjelzők.

   Ez lenne az idő? Papírcetlik, melyeket az ember évekkel később könyvjelzőnek használ? Talán valóban csupán ennyit jelentenek. Olyan különleges könyvjelzők, amik az élet fejezeteit jelölik. Minden óra, minden perc egy-egy emlék, egy-egy apró jel az idő végtelen számú oldalainak egyikén.

   Az emberek görcsösen számlálják az eltelt időt, nehogy egyetlen pillanatot is elszalasszanak belőle. Fotókat, videókat készítenek, megőrzik a múltat képekben, hangokban. Kyungsoo mégis úgy érezte, hogy az igazán lényeges dolgok felett elsiklanak, így értelmetlenné válik minden féltve őrzött régi filmszalag vagy fénykép. Másokkal ellentétben ő nem akart emlékezni. Abban a pillanatban azt kívánta bárcsak magukat az emlékeket is feldarabolhatná, akár a naptárat, bár elégethetné azokat a lapokat, amelyek kísértették őt.

   Haru nézte a fiút, aki látszólag nyugodtan folytatta tevékenységét, mintha az őt figyelő tekintet nem is létezne. Sötét szemeiben azonban olyan ürességet látott, amelyet az órák sima számlapja tükröz vissza neki minden alkalommal, amikor beléjük tekint. Ismerte ezt az ürességet, azt a végtelen feketeséget, amit a múlt elfeledése okoz. Az emlékek hiánya ugyanilyen tátongó űrt hagyott nap mint nap a lányban, de végre úgy érezhette, hogy nincs egyedül a világon. Most már nem csak ő volt és az órái. Valamilyen formában ott volt vele ez a fiú, akinek szobájában egyetlen fotó vagy rajz sem emlékeztetett a múltjára. Hiányoztak a kedves kis emlékek, a trófeák vagy gyermekkori érmek, amik arra emlékeztették volna a belépőt, hogy a szoba tulajdonosa szívesen időz el emlékei mellett.

   A csupasz falakon, egyszerű, modern bútorokon és a legszükségesebb kiegészítőkön kívül minden sivár volt, személytelen. Épp, ahogyan Haru egész élete, miközben a szeme előtt zajlanak le egész emberöltők, születnek új teremtmények, a halandók jönnek és mennek a világban és az óráik egyre csak gyűlnek újabb és újabb tapasztalatokkal és emlékekkel gyarapodva. Haru pedig ott áll az óratorony legfelső emeletén, megragadva ennek a forgatagnak a mozdulatlan középpontjában.

   Évszázadok óta először érzett kíváncsiságot a múlt iránt. Napokat akart amikre emlékezhet, arcokat akik felsejlenek az idő hosszú órái múltán is és emlékeket, amelyek megmelengetik szívét a néha rátörő magány pillanataiban. Tudni akarta azt, amit eddig sosem. Látni akarta a múltat, annak fiúnak a múltját, aki olyannyira felejteni akart.

   Ezért olyat tett, amit még soha. Egyetlen finom érintéssel elkezdte visszafelé tekerni a finom ezüstóra mutatóit, szép lassan, egyesével haladva. Kyungsoo keze megállt a levegőben, faliórájának mutatója belefagyott a megkezdett másodpercbe és az idő megállt a szobában. Ezzel egy időben pedig Haru szemei előtt életre keltek azok a megfagyott pillanatok, melyeket a fiú sebzett lelkének órája őrzött.