Rainy days (Luhan) - Chapter 2. (END)

   A napok eleinte lassan, majd egyre gyorsabban teltek, ahogyan minden visszatért a régi kerékvágásba. Már csak a telefonomon hagyott üzenetek és hívások emlékeztettek a történtekre, amiket viszont azonnal töröltem, így nem volt lehetőségem rá, hogy nyalogassam a sebeimet. Nem is akartam, az nem az én stílusom volt. Próbáltam minél jobban belefeledkezni a munkámba, ami olyannyira sikerült, hogy az egyik közvetítőcég felkeresett.

   Az első megbeszélésen kiderült, hogy egy banda új téli albummal térne vissza az ünnepekre,  az én feladatom pedig a borítók, és az arculat egy részének megtervezése, mert az eddigi alkalmazott kilépett. Örömmel fogadtam el az ajánlást és majdhogynem boldogan sétáltam haza.

   Másnap kellett az egyik forgatás helyszínére kimennem, hogy megismerkedjek az együttes tagjaival, és megbeszéljük a stylistokkal és menedzserekkel a részleteket. Csak egy címet kaptam, ami történetesen az egyik legnagyobb jégpályának adott helyet a város szélén. Jóval hamarabb odaértem, így még a tagok nem ékeztek meg. Bent az öltözőkben lettek felállítva a különféle sminkes eszközök, kint pedig a stáb már aktívan munkálkodott a kamerákkal és díszletekkel.

   A jégre léptem, ahol a rendező irányította a díszletért és kamerákért felelős embereket. Kedves és tapasztalt embernek bizonyult, könnyedén felvázolta az elképzelését. Épp az addig elkészült felvételeket akarta megmutatni, amikor enyhe hangzavar és mozgolódás támadt a jégpálya szélénél.

- Á, megjöttek a fiúk. Gyere, ismerkedj meg velük. – mondta mosolyogva beszélgető partnerem, majd elindult a sokaság felé, én meg utána csúszkáltam. A pálya szélénél tizenkét fejet számoltam meg egy csomóban, plusz az őket körülvevő személyzetet. Elsőre elrettentem a kisebb tömeget látva, zavaromat pedig fokozta, hogy amint odaértem, a rendező azonnal maga elé tolt, mintegy odavetve az „oroszlánok” elé. Na jó, ez enyhe túlzás, de mégis így éreztem.

- Srácok, had mutassam be nektek az új reklámszakembert Han Sumi-t. Pontosabban ő a felelős a desing-ért. Sumi-sshi, ők itt az EXO. Nem mutatom be őket egyenként, ők megoldják. A forgatás alatt pedig majd megtanulod a nevüket. – amint meghallottam az „EXO”-t, lefagytam.    Nem, ez nem lehet, ők nem lehetnek AZ az EXO. Mennyi ennek a matematikai esélye? Belső vitámat hamar eldöntötte egy szőke fej, ami átnyomakodott a többiek sorfalán, mikor a nevem elhangzott. Hasonlóképp meglepett arcot vághattunk, amíg észbe nem kaptam és meg nem hajoltam üdvözlésképp.

- Örvendek. Ígérem, igyekszem megtanulni mindannyiótok nevét. – ezen jót kacagtak, kivéve Luhant, aki még mindig döbbenten bámult. Én pedig legjobb tehetségem szerint az udvariassági köröket letudva, a legmagasabb fokon ignoráltam a jelenlétét.

   Bármennyire szerettem volna utálni az EXO-t, a forgatás alatt rá kellett jönnöm, hogy nem egy csapat beképzelt srácról van szó, akiknek a nyakába szakadt a reflektorfény. Nagyon keményen dolgoztak, mindemellett kedvesnek és udvariasnak bizonyultak. A szünetekben igyekeztem az ő véleményüket is kikérni az ötleteimről, terveimről, amiket a forgatás alatt készítettem.

- Ezeket mind egyedül rajzoltad? – pillantott Chanyeol a skiccekre a kezemben, amiket lapozgattam.

- Igen. Miért? – kérdeztem vissza felpillantva a lapjaimból.

- Elképesztően jók! – válaszolt helyette Tao, aki egy pandára hasonlított. Szerencsém volt, mert legtöbbjüknek volt olyan tulajdonsága, amihez kötni tudtam a nevét is. Így már majd mindenkinél tudtam, hogyan is szólítsam.

- Köszönöm. Bár… ez így egy kicsit nehéz lesz, hogy nem ismerlek benneteket. A stílussal el kell találnunk a személyiségeteket.

- A személyiségünket? – emelte fel a szemöldökét Baekhyun.

- Igen. Az fontos, hogy passzoljon hozzátok a stílus, amit kialakítunk. És persze az új albumhoz is. Talán kaphatok majd egy másolatot a demótokból… - ráncoltam a szemöldököm. Ez a szakma kissé új volt nekem. Eddig csak fiktív szereplőkkel kellett dolgoznom, minden fantáziámra volt bízva. Most viszont…

- Eddig mindig megmondták, hogy milyennek kell lennünk. – csodálkozva néztem a fiúkra, de ez kölcsönös volt.

- Hát akkor ez most nem így lesz. – mondtam mosolyogva – Hogy meggyorsítsuk az „ismerkedési” folyamatot – kezemmel macskakörmöztem egy rövidet – utánanéznék, hogy miket írnak rólatok az interneten, és ha legközelebb találkozunk, megbeszéljük. Így nekem sem lesznek téves információim. Zavarna benneteket, ha kutakodnék rólatok? – aggódva tekintettem rájuk, hátha kényelmetlenül érinti ez őket, de csak heves bólogatást kaptam sok mosollyal. Kivéve persze Luhant, aki csak némán nézett. Arcáról semmit nem tudtam leolvasni, de nem is akartam. Próbáltam minél jobban kerülni és mindig úgy helyezkedtem, hogy a többi tag vagy a stáb takarásában legyek.

   Másnap be kellett mennem a céghez a szerződésem miatt. A menedzsereknek tetszettek az ötleteim, így már alá is írhattam a cégnél, ami ezt jelentette, hogy nem csak az EXO-nak, hanem bármelyik együttesnek a szolgálataira kellett állnom. Nem töltött el túl sok boldogsággal a gondolat, hogy még több híresség életében kell majd turkálnom a neten. Bent a főnök már várt és mosolyogva kínált hellyel.

- Á, Sumi-sshi! Üdvözlöm. Egy pillanat és megkeresem a szerződését. Kicsit szétszórt vagyok ma. – kezében hatalmas paksamétával szerencsétlenkedett, folyton kicsúsztak a lapok az ujjai közül.

- Öhm… Segítsek? – kérdeztem félénken, mert nem voltam benne biztos, hogy a szerződéseket kiadja a kezéből. Azonban hálásan tekintett rám.

- Megtenné? – azzal egy köteget a kezembe  nyomott – ezeket nézze át kérem, és szóljon, ha megtalálja a nevét. – bólintottam, azzal lapozgatni kezdtem.

   Hamarosan a kezembe akadt egy, amin nagy betűkkel állt rajta, hogy EXO. Felpillantottam, de az igazgató rám se nézett, így nem bírtam megállni, hogy bele ne tekintsek. A szerződésben azonban olyanra bukkantam, ami megdöbbentett. A fiúknak szerződésben külön le volt írva, hogy mi a teendő az esetben, ha randiznának valakivel. Ezek szerint különböző forgatókönyveket dolgoztak ki annak érdekében, hogy ezt elkerüljék, illetve, hogyan tartsák titokban, mielőtt egy ilyen hír igencsak megtépázná a fiúk népszerűségét.

    Döbbenten lapoztam tovább a nevemet keresve. Végül mégiscsak aláírtam a papírokat és a gondolataimba merülve sétáltam a labirintushoz hasonlító folyosókon. Egyszerre egy tenyér szorult a számra, és berántott az egyik személyzetis helységbe.

   Ahogy az ajtó becsukódott mögöttem megpróbáltam kiszabadulni a szorító kezek közül, de ekkor támadóm szembe fordított magával és Luhannal találkozott a tekintetem. Nem hagyta szabadon a számat, csak mikor már biztos volt benne, hogy nem fogok sikítani, vagy hasonlók. Bár nem tudom miből gondolta egyáltalán, hogy sikítani fogok. Amint lekerültek rólam a kezei, azonnal fordultam volna az ajtó felé, de nekitámaszkodott a félfának, ezzel elállva az utam.

- Legalább szóba állhatnál velem. – mondta halkan.

- Nincs miről beszélnünk. Azt hiszem elég világos voltam. – szemem előtt a néhány perce látott szerződés lebegett, így segített, magabiztosnak maradnom.

- Miért nem hallgatsz…

- Már eleget hallottam. Nem számít.

- Sumi, kérlek… megpróbálhatnánk. Működne. A rajongóknak nem kellene róla tudni. A cégnek sem. Még a fiúknak sem. Senkinek! – egyre kétségbeesetten beszélt, kezdtem megsajnálni, de a hangom még számomra is meglepően hideg és nyugodt maradt.

- Persze, mert nincs miről tudniuk. Nem történt semmi. És ha most elengednél… - próbáltam kinyitni az ajtót, de megragadott a két vállamnál fogva és hozzányomott a falnak. Nem durván, de elég erősen ahhoz, hogy ne tudjak elsétálni. Tekintete fogva tartott.

- Hogy vagy képes azt mondani, hogy nem történt semmi? Azok után, hogy… - a fájdalom érződött a hangjában, de már bennem is felgyülemlett a düh. Tudtam, hogy távol kell magamtól tartanom, ha nem akarom bajba sodorni mindkettőnket. Hangomat elfojtva fakadtam ki.

- Mi után? Mégis mi után Luhan? Hogy együtt töltöttünk néhány éjszakát? Vagy, hogy az őrült rajongóid megtámadtak? Nem mintha félnék tőlük, de nincs szükségem idegenekre, akik beleavatkoznak az életembe. Köszönöm, ebből nem kérek. Most pedig engedj.

- Együtt töltöttünk néhány éjszakát?! Sumi, te miről beszélsz? – tudtam, hogy megbántom, de már nem akartam még nehezebbé tenni – Én szer…

- Nem, Luhan, nem! Hagyd abba! Ha nem vagy hajlandó tovább lépni, és úgy tenni, mintha mi sem történt volna, akkor kilépek, bármekkora lehetőség is ez a munka nekem. – úgy nézett rám, mintha arcul ütöttem volna.

   Kezei lassan lecsúsztak a vállaimról, és csak erőtlenül lógtak törzse mellett. Nyelt egy nagyot, majd bólintott. Bár tekintetét elfordította, tudtam, hogy ezzel beleegyezett és már nem fog visszatartani. Csillogó szemmel fordultam ki a szobából, mielőtt még a könnyek utat törhettek volna maguknak.

   A következő napokban teljesen belefúrtam magam az EXO életébe, minden videoklipet megnéztem a korábbi albumaikról, hogy lássam az eddigi koncepciókat, interjúkat néztem, leírásokat a tagokról, a szokásaikról, egyszóval mindenről, ami segíthetett abban, hogy megtaláljam a megfelelő stílust az albumnak és a tagoknak egyaránt. Nem térhettem el nagyon az eddigi arculatuktól, ezt világosan a tudtomra adták, viszont mégis valami újat kellett alkotnom. Az album maga is teljesen más volt, mint az eddigiek, meghallgattam a demót és őszintén meghatódtam. Különösen a címadó dal nyerte el a tetszésemet. És Luhan… tényleg eszméletlenül tehetséges volt. Mégis napról napra úgy tettem mintha nem ismerném, ő pedig nem mutatta jelét, hogy emlékezne rám.

   Az EXO-val nagyon könnyen ment a munka, végül sikerült mindent úgy kialakítanom, hogy mindenkinek megfeleljen. Kicsit aranyosabbra és érzelmesebbre vettük a figurát, amit megfűszereztem egy kevés férfiassággal is, attól függően, hogy kinek milyen volt a személyisége. Az albumfotózás napján szürke felhők lógatták a decemberi égről a lábukat, olyan érzésem volt, mintha ők is le akarnának lépni közénk, egyszerű emberek közé. Ilyenkor már rég térdig érő hóban gázoltunk, de idén még egyetlen pehely sem érintette a földet.

   A stúdióban egész nap keményen dolgoztunk. Mikor végeztünk, a tagok a lehető leggyorsabban összeszedték magukat és elhagyták a csatateret. Nekem tovább kellett maradnom, de a nyersanyagok válogatása és javítása közben észre sem vettem az idő múlását.

   Már sötét volt, amikor az utcára léptem, és ahogy sétáltam hazafele, nagy pelyhekben kezdett el hullani a hó. Csillogó szemekkel néztem fel a lámpák fénykörébe, ahol még szebbnek tűnt az első hó. Vidáman lépdeltem, egészen addig, amíg a kapum előtt meg nem láttam egy alakot a vasnak dőlve várakozni. 

   Tudtam, hogy ki az, mégis úgy tettem, mintha nem vettem volna észre. Kinyitottam a kaput, és besétáltam rajta. Ám az nem csapódott be mögöttem, hanem Luhan elkapta, majd egészen a lakásom ajtajáig követett. Arra számítottam, nem mer bejönni az engedélyem nélkül.

   Hát rosszul gondoltam. Először csak a lábát ékelte be, mikor be akartam csapni az ajtót, majd mikor újra kinyitottam, hogy még nagyobb erővel vágjam be, már a kezével is megtámasztotta. Úgy állt ott, mint a filmekben, csak a huncut mosoly hiányzott az ajkairól.

- Ezt nem gondoltad komolyan. Engedd el az ajtómat.

- Ha ez kell ahhoz, hogy szóba állj velem, akkor akár reggelig is itt állok. – arca elszánt volt, ezért inkább szélesre tártam az bejáratot és otthagytam. Otthonosan lépdelt be, kényelmesen elhelyezkedve a kanapén.

   Továbbra is úgy tettem, mintha nem lenne ott. Tüntetően elvonultam a fürdőszobába. Amikor azonban szárazra törölköztem, tudatosult bennem, hogy nem vittem be váltó ruhát. Fejemet fogkefével a számban a tükörnek koccantottam. Nagyot sóhajtva kiöblítettem le a fogkrémet, majd határozottan lenyomtam a kilincset. Magabiztosságom akkor szállt el, amikor Luhan nagyra meresztett szemeivel nem találtam szembe magam, akkor ugyanis amilyen gyorsan csak lehetett a hálószobámba iszkoltam, a törölközőt szorosan összefogva magam előtt.

   Bent előkotortam egy atlétát, ami a combom közepéig leért. Épp a nadrágomat akartam előkeresni, de a padlón megnyúló fényt-árnyák játéka jelezte Luhan jelenlétét a szobában. Fáradt sóhajjal behajtottam a szekrényajtót, a hátam nekivetve.

- Igazán tiszteletben tarthatnád a magánszférámat.

- Igazán? Te annyira foglalkoztál az enyémmel? Tudod mennyire megbántottál?

- Bocs, de ez fogalomzavar. Én maximum a komfort zónádba tiportam bele. Mindegy, nem akarok erről beszélni. Egyáltalán semmiről nem akarok beszélni veled. Azt hiszem világos voltam.

- Tökéletesen. Mos hadd legyek én az. – miközben beszéltünk, egyre közelebb jött, végül már csak pár centi választott el minket egymástól, és lehajolt, hogy egyenesen a szemembe nézhessen. Hátam libabőrös lett a hideg bútorlap érintése nyomán – Addig nem megyek el, amíg meg nem hallgatsz.

- Remek, akkor tudod, hol van a lábtörlő. Alhatsz az ajtóm előtt, ugyanis nem vagyok rá kíváncsi. – kemény hangom még engem is megijesztett volna, és szemmel láthatóan őt is kihozta a sodrából.

- A fenébe Sumi, akkor mégis mit kéne tennem?! – emelte meg a hangját és közben eltávolodott tőlem. Azelőtt soha nem kiabált velem, most pedig dühösen túrt a hajába.

- Már épp eleget tettél! Az internetről és néhány őrült középiskolástól kellett megtudnom, hogy ki vagy! És láttam szerződéseteket! A cég forgatókönyvet írt róla hogyan kerülje el a randizásotokból adódó botrányokat!– kiabáltam már én is. Az heteken át elfojtott indulat most utat tört magának. Erre elkerekedtek a szemei.

- Ha az elején ezzel kezdem, szóba se álltál volna velem! Mondd, mit kellett volna mondanom?! Hogy „Hé, szia, van kedved randizni velem? Ja, mondtam már, hogy idol vagyok, és szerződést írtam alá, hogy nem lehet nyilvánosan barátnőm? Egyébként nagyon tetszel!” Igazad van, ez sokkal jobb lett volna! – hangját csak úgy marta a tömény gúny, ami szavaiból áradt.

- Ennek semmi értelme! Most már én is ott dolgozom! Miért nem vagy képes elfelejteni?

- Mert nem akarom! Te miért nem érted meg?! – ebben a pillanatban omlottak le a védőfalaim. Már mindegy volt, mit teszek vagy mondok, éreztem, hogy nem fog elmenni.

- Mert FÉLEK! FÉLTELEK! – süvített át éles hangom a kis szobán. Luhan olyan arcot vágott, mintha gyomorszájon vágták volna, de már nem tudtam abbahagyni. – Ha erre rájönnek, kirúgnak a cégtől! Akkor mit fogsz tenni? Hm? Nekem nem számít, nekem ez csak egy állás a sok közül. De neked az életed! – a végén már nem kiabáltam, de még csak nem is emeltem meg a hangom. Kétségbeesetten néztem Luhant, aki döbbenten vizslatott. Fáradtan simítottam el az arcomból a laza kontyomból kiszabadult tincseimet, de nem tudtam befejezni a mozdulatot, mert ölelő karokat éreztem magam körül.

   Már nem volt erőm ellenkezni, egyszerűen tűrtem, hogy Luhan magához vonjon. Valójában nagyon hiányzott az elmúlt hetekben.

- Majd megoldjuk. Nem lesz baj. – suttogta, majd ujját az állam alá helyezve kényszerített, hogy ránézzek – Hiányoztál. – azzal finoman megcsókolt.

   Gondolkodás nélkül csókoltam vissza. Ismét a szekrénynek ütközött a hátam, ám most Luhan préselt neki teljes erejéből. Kezei a derekamat ölelték, az enyéim pedig a nyakát kulcsolták át. Aztán felemelt, én pedig szorosra fontam vállai körül karjaimat. Lassan lépdelt az ágyamhoz, majd finoman le is döntött rá, míg csókunk egy pillanatra sem szakadt meg, inkább egyre csak mélyült.

    Pólója szegélyét megragadva húztam le róla a zavaró anyagot, ő pedig könnyedén csúsztatta fel a vékony atlétámat, míg ki nem bújtam belőle teljesen, így meztelen felsőtestünk simulhatott ismét össze. Lassan lejjebb kalandozott, csókokkal borítva nyakam, majd pedig mellkasom is. Kezei finoman siklottak le, érzékeny bőröm halovány, gyengéd érintésekkel kényeztetve. Én türelmetlenül csatoltam ki az övét, majd gomboltam ki a laza farmert is. Belemosolygott csókunkba, miközben lerúgta magáról a durva anyagot.

   Finoman bebarangolta testemet, mindenütt apró bizsergést hagyva, végül mikor mindkettőnk türelme elfogyott, leügyeskedte rólunk a maradék ruhaneműt is. Mintha megállt volna a pillanat, finoman mosolyogva simított végig az arcomon. Csak néztük egymást, enyhén lihegve, majd Luhan végtelen lassúsággal kezdett közeledni felém. Először nem csókolt meg, csak finoman végig simított ajkaival az enyémen, pont, mint első alkalommal. Következő csókjával pedig úgy éreztem olyan közel került hozzám, mint még soha azelőtt.

   Tenyerét az enyémbe csúsztatta, összekulcsolta ujjainkat, arcát pedig a nyakamba temette. Egyik mozdulatot követte a másik, csókjai és érintései újra és újra elértek, de sosem volt két egyforma közöttük. Fogai engem, míg az én körmeim őt karcolták meg, fájdalmat mégse okoztunk. Mindig megéreztük, hogy mit akar a másik, éreztük, mi a következő mozdulat, amire szükségünk van egymástól.

    Éreztem, hogy egyre erősebben szorítja a kezemet, egyre kevésbé volt óvatos mikor hozzám ért és sóhajai is sűrűbben szakadtak fel torkából. Nem tudom pontosan mikor szorítottuk egymás a legjobban, már csupán mellkasunk a víz hullámzására emlékeztető mozgása emlékeztetett csak arra, hogy pár pillanattal hamarabb a tüdőnkben rekedt a levegő.

   Mellettem heverve nézett, tenyere a hasamon pihent, hüvelykujja pedig kis köröket írt le bőrömön, még mindig enyhe bizsergést idézve elő. Félig lezárt pillám alól, álmosan tekintettem vissza rá.

- Most boldog vagy? Holnap ilyenkor már lehet, hogy mind a ketten munkanélküliek leszünk. – szája szélén huncut félmosoly jelent meg.

- Nem, hacsak nem kockáztatjuk meg a raktári titkos találkákat. Bár nem mondanám, hogy ellenemre lenne.

- Yah! Légy eszednél. – legyintettem a vállára, de nem igazán volt már fenyegetés a mozdulatban. Inkább elfészkeltem magam az ölelésében és szinte azonnal elnyomott az álom.

   Másnap éles csengetés ébresztett minket. Luhan álmából felriadva, kómás fejjel gurult le az ágyról, majd felvette a telefont és belehallózott.

- Nem akarom letörni a lelkesedésedet, de ez a csengő, nem pedig a telefon. – erre felpattant, magára rántotta a nadrágját, majd a pólóját is, és már szaladt is kifele. Én utána botladoztam, épp csak a tegnap messzire dobott atlétát magamra rángatva.

- Luhan, ne nyisd ki! Nem tudhatod… - de nem fejezhettem be a mondandómat, mert már ki is nyílt a bejárati ajtó, ahol két döbbent EXO tag nézett ránk. – hogy ki lehet az. – fejeztem be a mondatot.

- Hyung, ez… te mit keresel itt? – kérdezte a döbbent Chanyeol. D.O csak pislogott, mint hal a szatyorban. Ha jobban megnéztem, még tátogott is.

- Biztos, hogy nem leszünk munkanélküliek? - Csaptam hátba a meglepetésben megnémult Luhant, fél kézzel egy takarót ügyeskedve magam köré. – Ezt magyarázd meg nekik. Zsenikém.