Rainy days (Luhan) - Chapter 1.

   Manapság nem könnyíti meg az életed, ha másképp látod a világot, mint a többi ember. Márpedig művészként a világ akaratlanul is színesebben tárul a szemeid elé, mint bárki másnak. Ez a varázslatos látvány ösztönzött arra egy gyönyörű őszi napon, hogy a hónom alá csapjam a hatalmas rajztáblámat és elinduljak vele az egyik kis faluba a főváros mellett, ahol korlátlanul kiélhetem kreativitásom. Bár meg kell hagyni, hogy egy A/1-es méretű táblával és a hátadra kötött állvánnyal, összetekert papírokkal a hónod alatt, a válladon ecsetes és festékes táskával nem egyszerű a tömegközlekedés. Nem győztem meghajolni az emberek felé, akiket akaratlanul is megütöttem, de mivel a hajlongással is csak újabb áldozatokat szedtem –meg rengeteg lesújtó pillantást gyűjtöttem be – felhagytam vele, és csak szóban kértem bocsánatot.

   Amikor leszálltam a buszról, éreztem, ahogyan a vállamon ülő ólom darabok, amik a városban oly nehéznek tűnnek, egyszerű tollpelyhekké válnak. Nagyot szippantottam a tiszta – füstmentes – oxigénből és elindultam a szokásos utamon. Mikor elértem a kis virágokkal festett fakapuhoz, hangosan trappoltam befelé.

- Jó napot! – kiabáltam.

- ÁÁ! Sumi-ya! Hát ma is eljöttél? Pont mondtam nagyapádnak, hogy ilyen szép napokon ki szoktál látogatni hozzánk. – totyogott ki éles hangomra az idős házinéni. Évek óta járok ki hozzájuk, mikor alkotni támad kedvem. Itt mindig könnyen jön az ihlet. Egy alkalommal a nyáját legeltető bácsit festettem le, és azóta szinte a nagyszüleimmé váltak.

- Sumi, ma menj le a folyóhoz, most igazán gyönyörű, és láttam egy pár kivételes állatot, ami érdekelhet… - somolygott a néni mögött papa is.

- No de édesem – legyintette hátba férjét – még meg sem jött, te meg már küldöd a folyópartra. Gyere kedvesem, készítettem finom süteményt, egyél egy kicsit. Az a folyó ezer éve ott van, egy fél óra alatt talán nem szalad el…

- Nem, nagymama, köszönöm, otthon ettem mielőtt elindultam. És a folyó talán nem megy sehova, de a nap, hát az már más tészta. Fény nélkül még én sem tudok alkotni.

- Tudtam én, hogy ezt fogod mondani, ezért csomagoltam sütit neked, hátha megéhezel a nagy munkában. Vidd csak el magaddal… - ezzel a kezembe nyomott egy ételes dobozt, finom, tiszta kendőbe bugyolálva, úgy megkötve, hogy az ujjam bele tudjam akasztani.

- Azt hittem az az én ebédem – morogta nagypapa a bajsza alatt, de csak egy tenyér csattant a vállán válaszul.

  Fejemet ingatva, vidáman indultam el a hátsó kiskapun át a víz felé, amit hatalmas szomorúfüzek vettek körbe. Óvatosan araszoltam a füvön, nézelődve, hátha meglátom, amiről nagypapa beszélt. Nem kellett sokáig várnom, mert a folyó – igazából csak egy szélesebb patak, de a helyiek folyóként emlegetik – sima tükrét néhol egy-egy gém zavarta meg, hosszú karcsú lábukkal gyűrűket indítva el a felszínen, a nap fényét csorgó arannyá változtatva.

   Kiléptem a szandálomból, hogy minél halkabban tudjak egészen a partig lesétálni, onnan akartam képet készíteni. Óvatosan lepakoltam a kellékeimet, de az állványt nem állítottam fel, mert azzal biztosan elijesztem a gyönyörű madarakat. Nem szoktam előre rajzolni a festményekhez, de ezt a képet tökéletesnek szántam. Elkattintottam egy fényképet a fényképezőgéppel is, amit mindig magamnál hordok, hátha nem tudom időben befejezni.

   Mélyen elmerültem a munkámban. Kezem nyomán a vonalak egyre szebb körvonalakká, majd pedig egész alakokká váltak. Mikor késznek éreztem a vázlatot, elővettem a festékeket, és lassított mozdulatokkal a part felé indultam, hogy kis konzervdobozom megtölthessem az ecseteim számára vízzel. A tükörképem csúfondárosan meredt rám a víztükörben, míg tevékenykedtem. Európai vonásaim sikítottak, nagy, csokoládébarna szemeim uralták az egész arcomat, hosszú, mélyvörösre festett hajam pedig két oldalt a vállam magasságában kezdett kiszabadulni a laza fonatból.

   Hirtelen egy labda száguldott a vízbe, nagyjából fénysebességgel, az utána vetődő – és kiabáló – alakról nem is beszélve.

- Megvan srácok! Viszem! – csörtetve rohant a még pörgő tárgy után, mire a gémek ijedten reppentek szét. Én csak tátott szájjal néztem a gémek után, majd végigpillantottam magamon is – csurom víz voltam – végül az előbb még hatalmasnak titulált szemeim a fiút vették célkeresztbe, aki csak állt megdermedve a térdig érő vízben, és ő is engem méregetett csodálkozva.

- Yah! Elefánt tápot reggeliztél? Nem lehetett volna kisebb zajjal jönni? Elijesztetted a gémeket! – anyukám szigorú intelme ellenére ujjal mutogattam először a srácra, majd az elrepülő modelljeim felé hadonászva.

- Hogy mi? – kérdezett vissza nem túl udvariasan.

- Ja, hogy nem vagy épeszű, azért csörtettél ide úgy, mint egy vaddisznó… - immár dühösen csípőre vágott kézzel álltam a parton.

   Áldottam az eszem a fényképezőgépért. Nem lesz ugyanolyan, mintha valós látvány után festettem volna, de mégis több mint a semmi. Elfordultam a még mindig ácsorgó szőkeségtől és elkezdtem összerakni a dolgaimat, mivel már nem volt rájuk szükségem. Ráadásul át is kellett öltöznöm. Halk vízcsobogásra lettem figyelmes, majd két csöpögő lábszárat láttam meg magam mellett a földön.

- Whoa… szépek a rajzaid. – szólalt meg.

- Úgy akartad mondani, hogy lettek VOLNA, ha nem üldözöd el a gémeket és nem áztatsz el teljesen… - néztem fel rá egyik szemöldököm az égnek emelve. Magas volt, de vékony testalkatú, szőke haja csak úgy világított, és enyhén nedves fürtjei kissé mintha göndörödtek volna.

- Luhaaaaan! Hol vagy már? Most akkor nem folytatjuk a mecset? – szállt felénk egy másik hang a patak túloldaláról.

- Itt van a labda! Játszatok tovább nélkülem! – azzal hatalmasat rúgott a focilabdába, ami átrepült a másik partra egyenesen a társa kezébe. Erre egy elismerőt füttyentettem.

- Köszönöm. – hajolt meg felém színpadiasan – Á! Az ott egy ebédes doboz? Nem hívsz meg? Farkas éhes vagyok.

- Mindig ilyen pofátlan vagy, vagy csak nekem jár ki ez a tisztelet? – kérdeztem felháborodva – Egyébként pedig nem, nem hívlak meg, mivel neked köszönhetően csurom víz vagyok. Haza kell mennem, átöltözni.

- Ugyan már! Szinte nyár van. Csak kiülünk a napra, ott nem fázunk meg és az ebédet is megehetjük. Utána hazakísérlek. Látom, sok cuccod van.

   Végül beadtam a derekam. Odébb költöztünk egy tisztásra, ahol az avarra telepedtünk le az ebéddel. Nagymama tényleg isteni süteményt készített, de nem csak azt. A dobozok dugig voltak tojástekerccsel, friss zöldségekkel és egyéb finomságokkal. Még jó, hogy Luhan önként jelentkezett, mert egyedül a felét sem tudtam volna eltüntetni, neki azonban nem esett nehezére. Már a délutáni fények uralkodtak mire befejeztük az evést. Közben nem sokat beszéltünk.

- Uhh… - dőlt hátra Luhan nagy nyögéssel a földre. Kezeit a feje alá tette, és így nézett rám – Tele vagyok. Köszönöm szépen ö...

- Sumi. Han Sumi.

- Akkor köszönöm Sumi-sshi.

- Csak simán Sumi.

- Oké, simán Sumi. – bólintott mosolyogva. – én pedig csak simán…

- Igazán nincs mit Luhan. Az előbb nehéz lett volna nem hallani.

- Áh… igaz. De… Nem láttalak errefelé még soha. Most költöztél ide?

- Nem lakom itt. Csak alkotni járok ide, amikor szép az idő, ha pedig nem, akkor meglátogatom a fogadott nagyszüleimet. Áh! Igaz is… mennem kell, aggódni fognak. – pattantam fel, mire ő is feltápászkodott.

   Szó nélkül felkapta az állványt, a táskámat és a táblámat, majd várakozás teljesen nézett rám. Egy vállrándítással elindultam a bokrok közé rejtett kiskapu felé, ami a házikó hatalmas udvarára nyílt. Befelé sétálva csippentettem az egyik szőlőtőkéről egy kisebb fürtöt, amit aztán desszertként elnyammogtam. Odabent a készülő vacsora illata fogadott.

- Nagymama! Megjöttem! – emeltem fel a hangom.

- Sumi-ya! Már utánad akartam küldeni  nagyap.. Jaj, Istenkém! Miért nem mondtad, hogy vendéget is hozol?

- Bocsánat, ő csak segít… - nem tudtam végigmondani, mert nagymami tárt karokkal és széles mosollyal sietett oda Luhan-hoz, aki szintén szélesen vigyorogva tűrte a szeretetteljes lapogatást. A nagy hangzavarra nagyapa is kidugta a fejét, de hamar a füléig szaladt a szája.

- Luhan fiam! Hát itthon vagy? Ejnye, meg sem látogatsz minket. – Erőteljesen kezet fogott a fiúval, aki tiszteletteljesen hajolt meg.

- Jó napot Kim bácsi, Kim néni. Bocsánat, de csak pár napja vagyok itthon. Tudják milyen anya, ilyenkor nem enged ki a kezei közül. – egyre jobban kezdtem úgy érezni, hogy valamiről csúnyán lemaradtam.

- Már hogy engedne ki! Alig vagy itthon, jó, ha félévente lát… - bólogatott nagymama.

- Nah jó, beavatna valaki? Kicsit furcsán érzem magam… - szakítottam félbe a kedélyes csevejt.

- Á, kislányom, Luhanra sokat vigyáztam, míg apró lábakon szaladgált. Olyan, mintha az unokám lenne. Igaz is, fiam, maradj vacsorára! Bár nem készültem sok mindennel, nem tudtam, hogy jössz...

- Egy szavát se hidd el - hajoltam közelebb rögtönzött vacsora vendégünkhöz - mindig egy hadseregre főz, aztán meg panaszkodik, ha nem fogy el.

- Édes lányom, nem én főzök sokat, te eszel annyit, mint egy madár! Nincs olyan kis edényem, amibe neked főzhetnék. - kontrázott a nagymama, miközben az asztalhoz terelt mindenkit.

   Az este meglepően családiasan telt. Természetesen, ahogy megjósoltam, roskadozó asztal mellett ültünk, és közben fesztelenül beszélgettünk, nevettünk. Még én is, pedig idegen emberek előtt mindig szófukar vagyok, de Luhan nagyon ügyesen el tudta ezt feledtetni.

   Néha elmerengve néztem, ahogy nevet, ilyenkor mintha megérezte volna, rám emelte szemeit, és pár pillanatig fogva tartotta tekintetem. Aztán mintha mi sem történt volna, folytatta a társalgást az öregekkel.

  Már sötét volt odakint, amikor elbúcsúztunk vendégünktől.

- Jaj! Luhan itt hagyta a süteményt, amit neki és a családjának csomagoltam. Sumi-ya, gyorsan szaladj utána, add oda neki.

   Az ételessel a kezemben léptem ki az utcára, és Luhant kerestem a szememmel, ami a szemüvegem nélkül nehézkesnek bizonyult. Egyetlen alaknak a hátát láttam csak, így kizárásos alapon utána iramodtam, majd egyre közelebb érve már az ismerős szőke fej látványa felbátorított.

- Luhan! Várj meg! – megtorpant és nagy szemeket meresztve fordult felém – a… a… nagy… mama pakolt neked… ott… hagytad… - nyújtottam át neki a dobozt, míg én a térdemre támaszkodva kapkodtam a levegőt. Soha nem voltam jó futó. Most megdöntöttem a rekordomat. Luhan mosolyogva bólintott.

- Köszönöm… és öhm… sajnálom, hogy elijesztettem a madarakat. Tényleg nagyon szépek voltak azok a rajzok, amiket láttam.

- Áh… nem történt semmi… - elpirultam. Hirtelen túlságosan csöndesnek éreztem a kis falut, és túl személyesnek a helyzetet, ahogyan ott álltunk kettesben egy karnyújtásnyira egymástól.

- Meddig maradsz? Holnap is kimész festeni? – kérdezte halkan.

- Nem tudom… szerintem itt töltöm a hétvégét. A festést nem tudom… lehet. Talán, ha visszajönnek a darvak. – mosolyogtam rá zavartan, de ő teljesen komolyan nézett a szemembe, így én is rendeztem arcvonásaimat. Pár pillanatig csak bámultunk egymás szemébe.

- Ö… hát akkor… - eszméltem fel elsőként.

- Sumi, várj! A zsebkendő ki fog esni a zsebedből… - egészen közel lépett hozzám, és belenyúlt a zsebembe. A felsőm vékony anyagán keresztül hozzám is ért egy pillanatra. Megkövülten álltam a váratlan közelségtől. Lassan kihúzta kezét és rám emelte tekintetét, de nem húzódott el. Olyan közel volt, éreztem, ahogyan levegőt vesz, majd kifújja.

- Ne… nekem… - ekkor hátrébb lépett, én pedig ugyan abban a testhelyzetben maradtam és csak bámultam.

- Akkor jóéjt. – intett még elmenőben Luhan.

- …nincs is zsebkendőm… - fejeztem be a gondolamenetem immár ismét a távolodó hátának címezve, de olyan halkan hogy én magam is alig hallottam.

   Szórakozottan indultam hazafele, és kezemet akaratlanul is a zsebembe süllyesztettem, de az megakadt egy darab papírban. Kíváncsian húztam elő és hajtogattam szét. A cetlin lendületes betűkkel állt az üzenet:

„Találkozzunk holnap a fűzfánál… 2kor.” - Széles mosollyal az arcomon nyitottam be a házba, majd azzal is feküdtem a frissen vetett ágyamba.

   Másnap olyan izgatott voltam, hogy fél órával hamarabb baktattam le a hátsó kertkapuhoz, és hogy teljen az idő, le-föl sétálgattam a homokos-földes parton, sárga gumicsizmámmal néhol a vízbe gázolva. Ahogyan pancsoltam, rövid farmer nadrágom és fehér toppom is vizes lett, de nem zavart. A levegő fülledt volt, mintha nem is ősz lenne, hanem fullasztó augusztus. Csak a néhol csomókban heverő levelek emlékeztettek az évszakra.

  Egyszerre felhők lepték el az eget és hatalmasat dörrent az ég. A tenyeremmel ernyőzve szemeimet felnéztem, és ekkor kezdett el zuhogni az eső. Először nyakamat behúzva indultam vissza a házba, de hirtelen ötlettől vezérelve inkább kibújtam a csizmámból, és mezítláb gázoltam a sárban. Az eső kellemesen meleg volt, így lépdeltem és rúgtam messze a lábam előtt heverő nedves avart.

   Ahogy megálltam, a kezemben lógó gumicsizmával, az esőbe tartott arccal, egy nagy, sárga esernyő takarta el a kilátást. Kíváncsian fordultam meg és Luhan-nal találtam szembe magam. Ekkor jutott eszembe a megbeszélt találkozónk. 

- Vártalak. – mondta teljes lazasággal – Egyébként elment az eszed? Meg akarsz fázni? Miért sétálgatsz mezítláb a szakadó esőben?

- Mondja ezt az, aki miatt tegnap teljesen eláztam. Ez a kis meleg eső már nem fog megártani. – húztam el a számat - Egyébként ne haragudj. Vártam a fánál, de aztán elindultam sétálni, majd pedig eleredt az eső… azt hiszem túlságosan belefeledkeztem a…

- Pancsolásba? Igen, azt láttam. Már figyellek egy ideje. – elpirulva tátogtam egy sort hangtalanul, mint a halak a mellettünk csordogáló vízben, de ő csak félmosolyra húzta a száját – Igazán aranyos voltál. – pirulásom átment főtt rák árnyalatba, így jobbnak láttam, ha elfordulok.

   Elindultam a folyás irányába továbbra is mezítláb, a hátam mögül pedig slattyogó hangok kísértek. Már kezdett kellemetlen lenni a csend, de büszkeségemet nem óhajtottam feladni. Hála az égnek Luhan másképp vélekedett a büszkeségéről, így hallottam gyorsuló lépteit, és kezét már éreztem is vállamon.

- Hé! Várj meg… én nem azért… csak…

- Felejtsük el… - mondtam felé fordulva, készséggel feladva némasági fogadalmam – Miért akartál találkozni velem?

- Csak úgy… szerettelek volna még látni… - egyenesen a szemembe nézett, a térdeim pedig kezdték felmondani a szolgálatot. Kétségbeesetten kutattam valami frappáns válaszon, de – mint már oly sokszor Luhan közelében – nem jött egy sem.

- Gyere. Mutatok valamit. – ezzel megragadta a kezem és maga után húzott. Érintése nyomán kellemes érzés járt át, és úgy követtem, mint egy holdkóros.

   Átcsörtettünk néhány bokron, ami utunkat állta, majd idegenvezetőm hátrafordult és ujját a szájára helyezve jelezte, hogy halkan menjek. Óvatosan lépkedtem nyomában, egészen amíg le nem rántott egy csipkebokor mögé. Vállamat továbbra is átkarolva, némán mutatott előre. Nagy nehezen elszakítottam tekintetemet az arcáról, így elém tárulhatott egy kis holtág, ahol az előző napi gémek pihentek. Kecsesen lépdeltek a vízben, nem zavartatva magukat a még mindig szakadó esőtől. A vízfüggönyön át is lenyűgözőnek találtam. Művész énem ezerszeres élességgel érzékelte a hangokat, színeket.

    Nem tudom meddig guggoltunk a még fenn lévő, színes levelek mögött, de egy idő után már elviselhetetlenül zsibbadt a lábam. Hirtelen valaki megkocogtatta a vállamat. Ijedtemben felugrottam, hirtelen mozdulatommal ismét elijesztve a madarakat. Kecsesen röppentek fel, én viszont nem túl kecsesen, remegő lábakkal csúsztam meg a sáros talajon, egyenesen a tüskés ágak irányába.

   Mielőtt összekarcoltak volna az éles tövisek, erős karok szorítását éreztem a derekam körül. Luhan esernyőjét eldobva nyúlt utánam és óvott meg a csúnya karcolásoktól, amit a növény okozott volna. Segítőkészen talpra állított, de már nem engedett el. Csak pislogtam, de én sem húzódtam el. Túlságosan jól esett a közelsége, karjainak súlya.

   Arca lassan közeledett felém, közben pedig folyamatosan fogva tartotta tekintetem. Végül ajkaink finoman összeértek. Először lágyan, majd egyre bátrabban csókolt, mire én is lehunytam a szemem és elmerültem csókunkban. Ujjai a nadrág és a felcsúszott pólóm között fedetlenül maradt bőrömön kalandoztak, alig-alig érintve csupán.

   Mikor már nem bírtuk levegő nélkül, homlokunkat egymásnak támasztva álltunk, lehunyt szemmel. Nem akartam megszólalni, féltem, hogy hangommal megtörném a varázst, de Luhan ismét másképp gondolta…

- Ne haragudj, nem akartalak megijeszteni… - gyorsan megráztam a fejem.

- Nem a te hibád. Hajlamos vagyok figyelmen kívül hagyni a környezetemet, amikor valami lenyűgözőt látok…

- Ezek szerint tetszett?

- Ühüm… De honnan tudtad, hogy itt vannak?

- Megkerestem őket ma hajnalban. Furdalt a lelkiismeret, hogy tegnap miattam repültek el. De a maival kvittek vagyunk – húzta csintalan mosolyra száját, tőlem – sajnálatomra – kissé távolodva. – Gyere, ezúttal gondoskodtam kajáról.

   Lezserül át dobta karját a vállam felett és ott összekulcsolta a kezünket. Így andalogtunk vissza a fűzfához, ahol egy gondosan bepakolt uzsonnás kosár várt minket. Meg kellett hagyni, alaposan felkészült.

   Az eső is abbamaradt, így kényelmesen kiülhettünk a felhő mögül kikandikáló nap fényébe, hogy vizes ruháink és hajunk megszáradjon kissé, majd tele hassal ledőltünk a fűbe. Először csak Luhan, majd amikor én kicsit távolabb követtem a példáját, ő az oldalára gördült, hogy közelebb legyen hozzám, finoman átkarolt.

   Nem is néztem az időt, csak annyit érzékeltem, hogy a nap lassan lefele indult el a pályáján, kissé szürkületi fénybe vonva mindent körülöttünk, de ezzel sem törődtünk. A folyóban kergettük egymást – már úgy is vizesek vagyunk alapon – megkíséreltünk kézzel halat fogni, aminek a vége persze az lett, hogy összegabalyodva borultunk a térdig érő vízbe.

   Sötétben sétáltunk vissza kiskapuhoz, amin délután kisétáltam. Mivel nem teljesen jó a szemem, és ez sötétben csak fokozódik, folyton megbotlottam, és ha Luhan nem volt elég gyors, minden báj nélkül nyaltam fel az avart, több ízben is. Végül kísérőm megunta a kétballábaskodásom, elém került és letérdelt nekem háttal.

- Beléd meg mi ütött?

- Szállj fel.

- Hogy mi? Eszem ágában sincs. Vannak nekem is lábaim.

- Igen, elég formásak, ami azt illeti, de használni nem tudod őket. – válaszolt nem kis iróniával, majd pedig megelőzve a további szócsatát, a térdhajlatomnál átkarolta a lábaimat, így egyensúlyomat vesztve kénytelen voltam a nyakába kapaszkodni.

   Lendületesen haladt előre annak ellenére, hogy plusz teherként én is a hátán himbálóztam, de még így is gyorsabb volt, mint ha a sajátomon mentem volna. Leküzdve kezdeti zavaromat végül fejemet a vállára hajtottam, pár centire csupán az arcától. Ha akarta sem rejthette volna el kaján mosolyát. Érzékleteim szerint túl hamar értünk a kis fatákolmányhoz. Luhan finoman letett a földre, majd szembe fordult velem.

- Öhm… Khm... köszönöm. – idegesen pillantottam oldalra. Még szerencse, hogy már javában besötétedett, így nem látszott, hogy elpirultam.

- Igazán nincs mit. Kár, hogy nem laknak Kim néniék kicsit messzebb. – felelte gátlástalanul vigyorogva zavaromon. Aztán mintha mi sem lenne természetesebb, átkarolt és megcsókolt. Kezeit ezúttal nem állította meg a felsőm, könnyedén alásiklottak ujjai, finoman cirógatva gerincemet. Én a nyaka köré fontam karjaim, tarkójánál közelebb húzva őt. Tenyerem alatt éreztem szőke fürtjeit.

   Mikor tudatosult bennem, hogy mit is művelek – és legfőképp, hogy az ő kezei merre is kalandoznak – eltoltam magamtól, és átperdültem a kis kapu másik oldalára, biztonságos távolba a veszélyes végtagoktól.

- Holnap látlak? – kérdezte utánam kapva.

- Holnap vissza kell utaznom a városba. Dolgoznom kell.

- Akkor majd hívlak. Jó éjszakát. – nyomott egy gyors csókot az ajkaimra, míg enyhén kinyomta magát a kapura támaszkodva. Aztán vigyorogva hátat fordított és elindult visszafele.

- De nem is tudod a számom! – kiáltottam még utána nem túl hangosan.

- Megoldom! – fordult vissza a válasz erejéig menet közben, de egy percre sem állt volna meg. Kacsintott, majd végleg eltűnt a növényzetben, de az is lehet, hogy csak a rossz szemeimmel nem láttam már.

   Még le sem szálltam a buszról, de már rám telepedett a melankólia, ahogy néztem az utcákon örvénylő tömeget. A legrosszabb az egészben, hogy általában észre sem vettem és beszippantott a mókuskerék engem épp úgy, mint bárki mást. Szép lassan megkezdődött a hét és olyannyira lefárasztottak a munkahelyemen, hogy a hétvégét olyannak éreztem, mint a (vér szerinti) nagymamám meséit, amik így kezdődtek: „Hol volt, hol nem volt, tán igaz se volt…”

   Egyik este nyomasztó volt a légkör, így behúzódtam a kis bérelt lakásomba, és az illusztrációkkal foglalkoztam, amiket le kellett adnom határidőre a kiadónak. Másod állásnak tökéletes volt, otthon is kényelmesen végezhettem. Hangosan bömböltettem a hifiben a zenét, így csak akkor vettem észre, hogy csörög a telefonom, amikor az már lerezgett az asztalról, és hangos csattanással ért földet. Ijedtemben eldobtam a ceruzámat, de aztán odarohantam a még mindig veszettül búgó-rezgő készülékhez, majd felvettem miközben megállítottam a hangfalakból ömlő Skillet-et.

- Igen?

- Csúnyán ignorálod a csengő hangját, vagy pedig süket vagy… - Luhan kicsit türelmetlennek tűnt. Mégis csak sikerült megszereznie a telefonszámomat.

- Zenét hallgatok. Vagyis hallgattam. Miért? Csak nem…

- Csak de. Bár akkor mindent értek, ha az előbbi hangzavar a te lakásodból szűrődött ki. Meg kell hagyni, nem gondoltam volna, hogy ilyen zenét hallgatsz… De esetleg nem engednél be? Idekint elég barátságtalan az idő… - kinéztem az ablakon és ekkor láttam, hogy szakad az eső – vagyis nem láttam, mert víz ömlött le az üvegen, és teljesen eltakarta a kilátást.

- Rohanok. - megszakítottam a hívást, és mint az őrült rohantam lefele a harmadikról a szűk, sötét lépcsőházban.

   Mivel a biztonság kedvéért külső kapunk is volt, így ki kellett nekem is mennem az esőben egészen a kinti bejáratig, hogy beengedhessem vendégem. Feltépem a kilincset, és egyenest Luhannak ütköztem.

- Áh! Bocsi.

- Ennyire hiányoztam? – mosolyodott el. Patakokban folyt mind a kettőnkön az esővíz.

- Nem, nem mondanám, de ezen ne most és legfőképp ne itt vitatkozzunk. – ezzel megragadtam a kezét, és berángattam magam után.

   Odabent félhomály fogadott, mert ugyan nem volt még este, de az eső miatt sötétebbnek hatott minden. Csak a kis dolgozólámpám világította meg az íróasztalomat a munkáimmal együtt. Ledobtam a kulcsot az asztalra majd váratlan vendégemhez fordultam.

- Foglalj… - helyet akartam mondani, de mikor végignéztem vizes ruháján meggondoltam magam – akarom mondani hozzá ne érj semmihez, amíg át nem öltözöl. Egy másodperc és hozok neked valami szárazat. – még szerencse, hogy szeretem pizsamának használni a túlméretezett férfi ruhadarabokat, mert különben Luhannak függönyben kellett volna pompáznia, vagy egy szál törölközőben. Nem mondom, hogy akármelyik is ellenemre lett volna, de azért mégis…

- Tessék. Arra van a fürdő. Le is zuhanyozhatsz, ha nagyon átfagytál. Addig készítek teát. – nyomtam a kezébe a ruhákat meg egy tiszta törölközőt és a megfelelő irányba fordítottam. Míg bent szöszölt, én is átvedlettem szárazba. Egy laza inget választottam, amit nem gomboltam össze csak ott ahol az illem megkívánta, és egy kényelmes pamut leggings-et. Nedves hajamat összetekertem, majd a kontyot egy ceruzával szúrtam át, amit az asztalomról vettem el.

   Nyílt a fürdőszoba ajtaja, én pedig automatikusan arra fordultam. Kár volt – az orrom épsége szempontjából – mert Luhan-on cseppet sem lógott úgy a fekete atléta, mint rajtam. Rásimult felsőtestére, finoman kirajzolva izmait, a karjairól nem is beszélve, amik szabadon maradtak. A nadrág meg csak lógott a csípőjén, mintha nem lenne, ami megtartja és menten a földre hullana. Zsákot kellett volna ráadnom…

   Ő is engem nézett, de tekintetéből nem lehetett semmit kiolvasni. Pirongató helyzetemből a teafőző hangos fütyülése mentett meg. Nagy műgonddal vettem elő a filtereket.

- Milyen teát szeretsz? Feketét, zöldet, esetleg valami gyengébbet?

- Valamilyen gyümölcsöset, ha van. – válaszolt, miközben centiről centire tanulmányozott mindent a szobámban. Hirtelen a Skillet „Comatose” című albuma bömbölt fel a hifiből. Luhan sokkosan tekergette a hangerő-szabályozó gombot, mire a zene megszelídülten szivárogta be a lakást.

- Azta… - nézett rám nagy szemekkel – tényleg te hallgattad…

- Igen, én. Ha nem tetszik, kicserélheted a lemezt, de nem igazán van más. Csak ilyen zenét hallgatok. – mondtam neki a polcomra mutatva, ami roskadozott a CD-ktől.

- Te még CD-ket hallgatsz?! Nem elavult már egy kicsit?

- Ha lenne elég helyem és lejátszóm, akkor bakeliteket gyűjtenék. Régimódi vagyok… - vontam vállat.

- Scorpions, System of a Down, Breaking Benjamin, Thirty Second to Mars… Linkin Park… ez legalább ismerős… - húzta végig kezeit a CD-k gerincén.

  Én a nappaliba szervíroztam a gőzölgő italokat, és kezemben az egyik bögrével helyet is foglaltam a párnák között. Jólesően járt át a melegség. Miután a szemlét befejezettnek tekintette, Luhan is csatlakozott hozzám. Egészen közel ült, de éppen, hogy nem ért hozzám sehol sem.

- Hm… ez finom. És legfőképp jó meleg…

- Igen… de… mégis mióta álltál odakint? És egyáltalán honnan tudtad, hogy hol lakom? A telefonszámomról nem is beszélve…

- Hát úgy 15 percig nyomkodtam a csengőd mire meguntam… egyébként megvannak a kapcsolataim… - vigyorgott sejtelmesen.

- Ugye tudod, hogy ez inkább ijesztő, mint menő? – szökött fel az egyik szemöldököm.

- Jól van, Kim néni adta meg…

- Ch… gondolhattam volna… - csendben folytattuk a beszélgetést. Sok mindent kérdezett, úgy tűnt kielégíthetetlen a kíváncsisága. Amikor azonban én kérdeztem, ködösített, terelt… annyit árult csak el, hogy zenével foglalkozik. De igazából nem is zavart annyira.

   Szépen a kancsó tea aljára értünk, és már odakint sem csak az esőfelhők miatt volt sötét. A lakásban még mindig csak az asztali, meg a páraelszívó lámpája adott némi fényt. Engem a sok tea hatására elszólított a természet. Visszafele kezdett zavarni a félhomály.

- Felkapcsolom a villanyt jó? – de Luhan már ott is volt, és elkapta a kezem.

- Nem maradhatna így? – kérdezte nagyon halk, kissé elmélyült hangján. Csak néhány centire volt tőlem, szeme pedig egészen feketének hatott a gyér megvilágításban, ahogyan engem fürkészett.

   Csuklómat nem engedte el, csak lassan a hátam mögé engedte, majd a másikat is, és így húzott egyre közelebb magához. Már csak néhány milliméter választotta el egymástól az arcunkat, mellkasához préselődve pedig éreztem, hogy a szíve legalább olyan sebesen ver, mint az enyém. Először nem csókolt meg, csak ajkaival finoman végig simította az enyémet. Nem bírván tovább a közelségét, miközben mégis fényévekre van tőlem, kezeim híján – még mindig fogva tartotta őket – előre hajoltam és megcsókoltam. Először belemosolygott csókunkba, majd eddig leszorított felső végtagjaimat a nyaka köré helyezte és elmélyítette csókunk.

   Határozottan, mégis finoman az ellenkező irányba fordított – ajakink egy másodpercre sem váltak el egymástól – és tolni kezdett hátrafele. A kanapén a párnák között elkezdte egyenként kigombolni az ingemet, minden egyes újabb felszabadult területet pedig finom csókokkal hintett be.

   Én atlétája alatt kalandoztam, felfedezve minden egyes izmot vékony, szálkás testén. Amikor végzett a felsőmmel, finoman elhelyezkedett térdeim között, végigsimítva felsőtestemen, de tapintatosan kikerülve az erotikusabb helyeket, végül az arcomon állt meg tenyere. Nem szólt semmit, csak a szemeimet, arcomat kémlelte. Enyhén megemeltem a fejem és óvatosan, tapogatózva csókoltam meg, válaszként a tekintetében bujkáló, néma kérdésre, ő pedig hevesen csókolt vissza. Kezeit már nem állította meg a ruha anyaga, ujjai finoman bejárták felsőtestem, majd azokat ajkai követték. Sokkal később pedig ölelő karjai között nyomott el az álom.

   Reggel kinyitottam a szemem, azt hittem, hogy csak álmodtam a múlt éjjelt. Ám amikor meg akartam mozdulni, megéreztem a még mindig körém fonódó végtagok súlyát. Megpróbáltam óvatosan kisurranni alóluk, de ahelyett, hogy elengedtek volna, csak még jobban Luhanhoz préselődtem.

- Hova mész? – dörmögte álmos hangon a nyakamba. Lehelete csiklandozta a bőrömet.

- Kávét főzni, reggelit készíteni, például. Csupa furcsa szokásom van ilyenkor reggel… - az iróniát égetőnek szántam, aminek az éléből sokat elvett, hogy közben pár kósza ujj a lábamon, majd az ingem alatt indult felfedező útra.

- Csak még öt percet… - szűrődött még mindig a nyakamból.

- N… n… na jó… - sóhajtottam zavaromban, ami az elmúlt éjszaka után teljesen indokolatlan volt. Végül további hatszor öt perc után végre sikerült birtokba vennem először a fürdőszobát, majd pedig a konyhát. Luhan még mindig a kanapén éledezett ezért kedvesen szolgáltam fel neki a kávéját.

- Húzódj arrébb, én is le akarok ülni… - hessegettem a fejét, mire feltámaszkodott a könyökére, hogy nekem is legyen egy félfenéknyi helyem. Ám amikor bepréseltem nemesebbik felem a párnák közé, fejét azonnal visszaejtette - teljesen véletlenül – az ölembe. Egy pillanatig dermedten ültem, majd elfogadva a helyzetet számhoz emeltem az éltető koffeinnel teli bögrémet.

- Te nem iszol? – kérdeztem, de ő csak huncut mosollyal nézett rám. Szórakozottan kezdtem el szőke fürtjeivel játszadozni, mire behunyta a szemét.

- Inkább alszom még egy keveset. Így sokkal kényelmesebb. Az éjszaka valakitől nem tudtam mozdulni sem…

- Legközelebb alhatsz a földön is!

- Á, szóval lesz legközelebb? – pattantak ki a szemei csillogva. Már egyáltalán nem tűnt álmosnak. Én pedig menthetetlenül elvörösödtem. Szép öngól…

- É… é… én nem… - kezdtem el dadogni, majd zavarom átcsapott enyhe felháborodásba – Yah! Minek nézel te engem? Egy éjszaka?! Na szép… - ráncoltam a szemöldököm. Ezúttal Luhanon volt a sor, hogy zavarba jöjjön. Felült és úgy nézett rám, nagy boci szemeket meresztve.

- Nem úgy értettem! Csak… Nem voltam benne biztos, hogy…

- Tudod mit? Inkább ne folytasd, ebből már nem jössz ki jól… idd inkább a kávét, vagy a semmiért készítettem el? – kétségbeesetten kapott a bögréje után, és mereven a párnáknak döntötte a hátát. Nem hagytam sokáig szenvedni, közelebb húzódtam és a vállára hajtottam a fejem.

- Lökött… - suttogtam magam elé.

- Hm? Mondtál valamit?

- Semmit.

   A hetek gyorsabban haladtak, mint ahogyan számítottam rá. Volt, hogy egy-egy hétvégét kinn töltöttem a folyó mellett, de ilyenkor Luhan sosem tartott velem, az egyre rejtélyesebbé váló munkájára hivatkozva. Bár ezt leszámítva sok időt töltött velem, számára az is elég volt, ha csak nézett miközben otthon dolgoztam a rajzaimon. Ha pedig végre mindketten szabadok voltunk, mindig csendes, romantikus helyekre vitt magával. Észre sem vettem, hogy egyre jobban a szívembe lopja magát.

   Egy ilyen kivételes napon kézen fogva andalogtunk a lakásom felé vezető, levelekkel már csak néhol büszkélkedő, fákkal szegélyezett úton. Felettünk a fellegek gyanúsan alacsonyan és szürkén úsztak tova. A kapuban Luhan a karjaiba kapott, majd hosszan megcsókolt.

- Ma nem tudok felmenni veled, be kell mennem a munkahelyemre. Majd hívlak rendben? – mosolyogva bólintottam, és megvártam, amíg eltűnik a sarki épület mögött.

   A táskámban kotorásztam a kulcsom után, ami nem volt kis feladat, annak fényében, hogy mániákus gyűjtögető vagyok. A sok fémkapocs meg kavics között csak nem akart az ujjaim közé kerülni a kis kulcstartóm.

- Szükséged van egy kis segítségre? – kérdezte egy ismeretlen hang a hátam mögött. Megfordultam, és négy lánnyal találtam szembe magam. Mindannyiukon középiskolai egyenruha volt.

- Nem köszönöm, mindjárt megoldom. – mondtam kedvesen mosolyogva, de az a mosoly az arcomra fagyott, amikor megkaptam a választ.

- Pedig nekünk nagyon is úgy tűnt az előbb, hogy némi felvilágosításra van szükséged…

- Nem értem miről…

- Miről beszélünk? Nem is tudom, talán az imént távozott illetőről… - fenyegetően közeledtek felém, de nem igazán ijedtem meg, inkább a düh kezdett elszabadulni bennem.

- Azt hiszem a magánéletemhez semmi közötök. Nincs időm ilyenekre, szóval, ha nem haragszotok… – el akartam fordulni, mert időközben meglett a hőn áhított kulcsom, azonban egyikőjük erőszakosan elkapta a karom, a táskám pedig a kulccsal együtt a földön landolt nem messze a lábainktól.

- Nem mész sehova amíg be nem látod, hogy nem vagy elég jó Luhan oppához. –

- Oppa? És honnan… - de nem tudtam végigmondani, mert a lány erőset rántott rajtam, ami nem fájt volna, ha a lendület nem vág a kapuhoz, márpedig így a fém kilincs durván nyomódott a hátamba, felsértve bőrömet. Fájdalmamban felszisszentem, de ekkor támadóm elhátrált.  A lányok ijedten rebbentek szét, mögöttük pedig Luhan állt lángoló tekintettel.

- Mégis mi a fenét műveltek?!

- Oppa, mi csak…

- Megőrültetek? – kiabálta Luhan. Én csak álltam, tágra nyílt szemekkel.

- Oppa, mi csak meg akarunk védeni, téged meg az EXO-t is…

- Megvédeni? Egy lánytól, aki még csak azt sem tudja, mi az? – vágott a kelleténél még mindig hangosabban a szavukba.

- Oppa, kérlek…

- Nekem te nem mond, hogy Oppa! Tűnjetek el, mielőtt olyat teszek, amit magam is megbánok.

- De…

- MOST! – a lányok megszégyenülve siettek el, minket döbbent csendben hagyva. Nem tudtam megszólani, csak bámultam hol abba az irányba amerre elmentek, hol pedig Luhanra, aki kétségbeesetten meredt maga elé, majd pedig rám. Úgy lépett oda hozzám, mintha most tért volna magához.

- Sumi, jól vagy? – óvatosan fogta meg a kezem, és elhúzott a kilincstől, ami még mindig élesen vájta a hátamat.

- Mégis mi a fene volt ez?

- Sumi, én…

- Kik voltak ezek, és miért támadtak meg? Mégis miért kell tőlem megvédeniük?! – nyomatékosítottam a kérdésem. Éreztem, hogy nem sokáig tudom már visszafogni az indulataimat, ezért inkább az ajkamba haraptam, nehogy olyat mondjak, amit később még megbánok. Győzködtem magam, hogy biztosan van valami elfogadható magyarázat arra, ami történt.

- Menjünk fel, és ott mindent elmondok...

   Ahogy felértünk, Luhan eltűnt a fürdőben kötszeres doboz után kutatva, én pedig nem tudtam ellenállni a laptopom csábításának. Felnyitottam a fedelet, és begépeltem a keresőszavakat: EXO, LUHAN. Legnagyobb meglepetésemre töménytelen találat jelent meg a képernyőn. Minden lapról Luhan tekintett rám, hol egyedül, hol vele nagyjából egykorú srácokkal. Nézhettem klipeket, show műsorokat, interjúkat. Az általam oly annyira került bulvár hírek beszivárogtak az agyamba és megnyomták a vészcsengőt. Dühösen csaptam vissza a laptopot.

 - Sumi, én…

- Meddig akarod még ezt ismételgetni?! – fordultam felé zaklatottan. Már nem tudtam visszafogni indulataimat.

- Ne haragudj. – lehajtotta fejét, amit talán még aranyosnak, de minimum szánandónak találtam volna normál esetben, csakhogy ez most távol állt mindentől, amit normálisnak neveztem volna.

- Mégis mikor akartad elmondani? El akartad egyáltalán?! – a hangom akaratom ellenére kúszott a megszokottól feljebb. Erre Luhan is felkapta a fejét.

- Persze, hogy el akartam!

- Igazán? Hát ez nem jött össze.

- Kérlek, ne légy ilyen gúnyos. Nem gondolhatod, hogy…

- Mit? Mit nem gondolhatok? Nem is tudom, hogy mit kéne hinnem… Van esetleg valami, amit még elhallgattál előlem Luhan? Egyáltalán ez az igazi neved, vagy ez is csak művésznév?

- Egyszerűen csak élveztem, hogy egyszerű srác vagyok, és nem az EXO Luhan-ja!

- De te az EXO Luhan-ja vagy, a fenébe is! – kiáltottam. Borzasztóan mérges voltam, és nem érdekelt a magyarázkodása – Menj el, kérlek. – halkítottam le a hangom.

- Sumi, kérlek…

- Menj. El. – szűrtem a fogaim között, elfordulva az ablak felé, amin esőcseppek jelentek meg, egyre több, míg a lefolydogáló kis patakokon már nem láttam át. Sokáig csend volt körülöttem, majd halk koppanás hallatszott, azt követően pedig léptek zaja, amit elnyelt a nyíló majd záródó ajtó.

   Odasétáltam az asztalhoz, ahova Luhan az elsősegély dobozt tette. Levettem a felsőmet, és a falon lógó tükörbe néztem. Hátamon egy nagy véraláfutás húzódott ott, ahol a kilincs nekinyomódott a bőrnek, felszántva azt. Mivel a kötszer úgysem segített volna rajta, inkább elővettem egy adag fagyasztott borsót, és azzal együtt feküdtem az ágyamba. Kavarogtak a gondolataim, de akárhányszor futottam végig az elmúlt délutánon, mindig arra a következtetésre jutottam, hogy jobban járok, ha visszatérek a Luhan előtti életemhez, ő pedig maximálisan visszatér a hírességek zajos, reflektorokkal és rajongókkal teli világába. Ahogy feküdtem az egyre sötétedő szobában, tekintetem egyre ködösebb lett, majd könnyeim épp úgy gördültek le, ahogyan az esőcseppek az üvegen.