Fairy (Jongin)

   A nap csalókán ragyogott az égen, akik az ablakból nézték, azt hihették, hogy kellemes, cirógató meleget árasztanak sugarai. Én és a körülöttem elsiető, roppant elfoglalt emberek azonban éreztük a jeges szelet a kabátunk alá kúszni. Lehullott sárga levelek kergették egymást a szürke aszfalton, táncukat szórakozottan követtem szememmel. A villamosmegálló tele volt emberekkel. Én is csak egy darabja voltam a nagy tömegnek.

   Ahogyan támasztottam az oszlopot, zenét hallgatva – a zene mindig segített elhallgatatni magam körül a város zaját – megláttam őt a szemközti megállóban. Első pillantásra hétköznapi lánynak tűnt, pontosan ugyanúgy támasztotta hátát a hideg korlátnak, mint én.  Tekintetem végig siklott a lazán nyakába dobott sálon amibe a szél belekapott, hosszú, térdig érő kabátján, amit egy öv tartott össze karcsú derekán, végül megállapodott csupasz lábszárán és meztelen lábfején, amivel éppen egy pocsolyában állt. Néztem, és furcsa módon nem fodrozódott bokája körül a víz. Tükörsima felszínét csak néhány lehulló levél zavarta fel.

   Az emberek közömbösen mentek el mellette, mintha nem is látnák. Egyszer csak egy kisfiú állt meg a lány előtt és felnézett rá. A vízre mutatott, mire egy bólintást kapott válaszul és a cipő nélküli lábak anélkül emelkedtek ki onnan, hogy megrebbent volna a mozdulatlan víztükör. A lány kissé arrébb sétált – nem hagyott maga után nedves lábnyomokat – és a kisfiú élvezettel ugrott a felszabadult tócsába piros gumicsizmájával.

   Újra a lányra pillantottam, kíváncsian. A gyermeken kívül továbbra sem adta jelét senki, hogy észrevették volna. Ellöktem magam az oszloptól, hogy átsétáljak a síneken hozzá, de ekkor rám nézett. Mélyvörös, félhosszú hajába belekapaszkodott a szél, zöld tekintetét pedig az enyémbe fúrta. Arca ugyanolyan kifejezéstelen volt mint eddig, fejét pedig madárszerű mozdulattal billentette oldalra. Anélkül, hogy szétnézett volna, lelépett a járdaszigetről a sínekre, ahol csilingelve közeledett a sárga villamos.

   Kikerekedett szemmel néztem, ahogyan a jármű elüti, ijedtemben kikaptam a fülhallgatómat a fülemből, hogy segítségért kiálthassak, de a következő pillanatban a lány ott állt nem messze tőlem, immár az azonos oldalon. Nem látszott rajta sérülés, de nem is tűnt szellemnek. Teljesen anyagi valójában állt a hideg járdán, két méterre tőlem, íves ajkait kifejezéstelenül összezárva, tekintetét továbbra is az enyémbe fúrva, mezítláb.

- Jong In! Mit művelsz?! Gyere már, elkésünk… - az ismerős hanghoz kezek is tartoztak, s Chanyeol felrángatott a villamosra. – Mit bámulsz ennyire? – szemem nem vettem le a villamos ablaka mellett álló alakról, akit lökdöstek a fel és leszálló emberek – látszólag észre sem vették – de ő csak engem nézett.

- Hahó! Elbambultál? – Chanyeol integetett az arcom előtt, mire végre elszakítottam magam a látványtól, s a villamos zötyögve indult el alattunk.

- Hogy mi? – kérdeztem, mintha csak az imént eszméltem volna fel.

- Olyan, mintha szellemet láttál volna…

- Te nem láttad… azt a lány meztelen lábakkal? – látva értetlen arcát gyorsan alakítottam mondandómon, hátha úgy kevésbé hangzik őrülten. – Akarom mondani olyan vékony harisnya volt rajta, hogy szinte csupasznak látszott… ha láttad volna azokat a lábakat… - próbálkoztam meg egy hamis mosollyal, amit szerencsére barátom nem érzékelt.

- Öregem… mindig kimaradok a jóból. Nem csodálom, hogy olyan voltál, mint akit elvarázsoltak… - nem is válaszoltam, csak kissé idegesen mosolyogva próbáltam felvenni a beszélgetés fonalát, de a szemeim előtt még mindig azt a kifejezéstelen arcot láttam, smaragd-zöld szemekkel.

   Már sötét volt, az autókból csak fehér és piros, mozgó fényeket érzéklelt a szemem. A plázák oldalán ezrével villogtak a kis égők nonfiguratív, kanyargós mintákat rajzolva. Annyira elméláztam, hogy nem kapaszkodtam elég erősen, amikor a hazafelé tartó villamos egy hirtelen kanyart vett, és neki estem a kapaszkodóknak. Az ütéstől lüktető vállamat dörzsölgetve lépdeltem le a meredek lépcsőkön, majd kíváncsian körbepillantottam a sötét megállóban, ahol egyetlen utcai lámpa vont csak némi fényt maga köré. Egyedül voltam. Enyhe csalódás kerített hatalmába, bár valójában nem értettem, miért számítottam rá, hogy ott lesz. Már kezdtem meggyőzni magam, hogy képzelődtem, amikor a lámpa mellett elhaladva megpillantottam őt a fénykörben.

   Ugyanabban a helyzetben támaszkodott a fém oszlopnak, ugyanúgy mezítláb állt a már jegesedő tócsában. Csak annyi változott, hogy most ismét engem nézett. Nem révedt a távolba, nem követte tekintetével az elhaladó autókat vagy járókelőket. Szemeit egyértelműen, mereven rajtam tartotta. Meglepetésemben csak álltam mellette, valamiféle örömmel és kíváncsisággal vegyes érzésekkel küzdve.

   Végül mégsem szólítottam meg, ahogyan egész nap terveztem, de még csak nem is köszöntem neki. Hátat fordítottam és elindultam a hazafelé tartó úton. Nem láttam őt, nem is hallottam a víz csobbanását, mégis biztosan éreztem, hogy követ. Némán, átható tekintetét a hátamba fúrva követett. Magam sem tudom miért, de nem mertem visszanézni.

   Bizonytalanul lépdeltem, sorra hagytam el a házakat, parkoló autókat, sétáló emberek – párok vagy családok, esetleg magányosak – haladtak el mellettünk, vagy kerültek meg minket, mégsem adták semmi jelét, hogy észrevették volna az engem követő, meztelen talpú lányt.

   Egy zebrán áthaladva nem bírtam tovább, így megfordultam. A túloldalon ott állt rejtélyes kísérőm, és amikor észrevette, hogy őt nézem, - ismét - anélkül, hogy körül pillantott volna, lelépett az útra. Szívem kihagyott egy pillanatra, amint láttam a gyorsan közeledő autók fényszóróit. Nem csikorogtak a kerekek fékezés közben, nem szóltak a kürtök idegesen, csak egyenletes sebességgel száguldottak az út közepén járó alak felé.

   De ugyanúgy, ahogyan a villamossal történt, szinte látni véltem, ahogyan a kemény fém az emberi húsnak csapódik, ahogy a karcsú test messzire repül a lendülettől - mégsem történt semmi. A lány ott állt előttem ismét sértetlenül, fejét azzal a madarakra jellemző mozdulattal oldalra billentve, fürkésző tekintettel.

- Te látsz engem. – Nem kérdés volt. Szemöldököm összeráncoltam, mint amikor az egyetemen egy számomra értehetetlen feladatot kapok. Csak bólintottam, mintegy nyugtázva a hallottakat. Furcsa érzés kerített hatalmába, ahogyan álltunk a sötétben és azok a szemek újra és újra felragyogtak az elsuhanó autók reflektorfényében. Először az jutott eszembe, hogy szellem. De annyira valóságosnak, annyira szilárdnak tűnt, hogy nem tudtam meggyőzni magam.

- Ki vagy te? – suttogtam.

- Nem tudom.

- Honnan jöttél? – ezúttal bátrabban szakadt fel kérdésem.

- Nem tudom.

- Miért látlak?

- Nem tudom… - mintha elbizonytalanodott volna, aztán amióta találkoztunk most először elszakítva tőlem tekintetét, a hátam mögé pillantott, majd nyújtott karral arra is mutatott. Megfordulva láttam, hogy a délután látott piros csizmás kisfiú - maga mögött hagyva anyját – rohant felénk. A közelünkbe érve túlságosan a járda szélére húzódott, majd ott az egyik kitüremkedő aszfaltdarabban megbotlott.

   Elveszítve egyensúlyát az úttest felé billent, ahol éktelen fékcsikorgással közeledd a jármű. Reflexből ugrottam a kisfiú felé, majd kabátjánál megragadva magam felé rántottam. Mind a ketten a földre zuhantunk, és erősen a szegletbe ütöttem a térdem, nadrágom felhasadt, de a fiúnak nem lett baja.

   Anyja sűrű hálálkodásával kísérve sétáltam vissza a lányhoz, aki még mindig rezzenéstelenül állt az előbbi helyén.

- Mi vagy te? Őrangyal? – kérdeztem kissé remegő hangon.

- Nem tudom. – csalódottan hajtottam le fejem – Sajnálom. – erre az egy szóra azonban ismét rá emeltem tekintetem. Továbbra is merev, érzelemmentes arccal állt előttem, mégis ez volt az első érzelemnyilvánítása.

   Látva értetlen arcomat, ugyanazon a módon, ahogy a fiúra, rámutatott a térdemre. A nadrágot kissé átáztatta a vér, de nem éreztem fájdalmat, így egy bólintással elindultam ismét haza. Nem néztem hátra, hogy követ-e, anélkül is tudtam, hogy igen. Séta közben annyira elmerültem a gondolataimban, hogy a bejárati ajtót már bezártam magam mögött, amikor eszembe jutott kísérőm. Hirtelen visszafordultam és feltéptem a kilincset, de odakint senkit nem láttam. Azt hittem ismét képzelődtem csupán, de ekkor a hátam mögül érkezett a válasz néma kérdésemre.

- Itt vagyok. – Nagyot sóhajtva sétáltam vissza a kis előszobába és megálltam előtte.

- Hogyan…?

- Nem tudom.

- Persze, hülye kérdés volt. – túrtam bele kissé frusztráltan a hajamba.

- Hülye… az mit jelent?

- Te most szórakozol velem… - mondtam alig hallhatóan miközben megkerülve őt a fürdőbe sétáltam, majd a hálószobámba. Lefeküdtem, mégsem tudtam kiverni a fejemből, így újra kicammogtam a nappaliba. Először senkit sem láttam. Ugyan félhomály volt, de egy emberi alakot így is tisztán láttam volna. Elaraszoltam a kapcsolóig, és mikor a fény beborította a helységet, ott állt előttem. Ijedtemben a falnak estem és onnan néztem az engem fürkésző szemekbe. Nem szóltunk egy szót sem, csak rámutattam a kanapéra, odadobtam egy takarót, majd utoljára végigpillantva a mezítlábas alakon, elvonultam hálószobám ismerős, megnyugtató légkörébe.

   Másnap reggel ugyanott találtam, ahol este hagytam, a kapcsoló mellett állva. Szó nélkül mentem el mellette, ő pedig szó nélkül követett. Követett a megállóba, este ott állt a lámpa fénykörében, majd ismét haza kísért. Idővel megszoktam, hogy velem tart, rájöttem, hogy járműre nem száll fel, így rászoktam a gyaloglásra, még ha ezért órákkal hamarabb kellett is elindulnom. Nagyon ritkán beszélt hozzám, akkor is inkább elismételte néhány mondatom. Arca továbbra is kifejezéstelen volt, soha nem evett, soha nem ivott vagy aludt. Mégis egyre jobban hiányzott, ha nem volt mellettem, vagy gyakran kétségbe estem, ha nem találtam.

   Ahogy tavaszodott az idő, hosszú kabátja eltűnt, csak egy ruha maradt, ami szintén a térdei körül lengedezett miközben járt. Észrevettem, hogy szeret gyerekek közelében lenni, mert ők is látják őt. Amikor azonban apróságok meg akarták őt mutatni a szüleiknek, azok csak bólintottak, majd összesúgtak: „Megint egy képzeletbeli barát…”

   Egy délután a parkban ültünk a játszótér mellett. Most sem beszélgettünk, csak csendesen szemlélődtünk, néha pedig rápillantottam a szoborszerű arcra, ami pont a vállam magasságában volt. Nem messze tőlünk megakadt a szemem egy kisfiún, aki sunyi mozdulatokkal az anyja lába alá mászott, aki a padon ült egy másik hölggyel. Cipőfűzőjüket ügyesen összekötötte, majd eliszkolt. A két nő gyanútlanul beszélgetett, azonban mikor indulni készültek, az összeakadt lábbelik erőteljesen ellenálltak. Először csak összekapaszkodtak, majd együtt huppantak a fenekükre. A kis rosszcsont kacagva ugrálta körül őket, mit sem törődve a szidalmakkal és beígért büntetésekkel.

  Megfeledkezve magamról hangosan felkacagtam, mire egy kéz érintését éreztem az arcomon. Narara néztem – időközben én adtam neki nevet – aki ujjait a mosolyra húzódó számon futtatta végig, enyhe bizsergést hagyva érintései nyomán. Még mindig mosolyogtam az előbbi jeleneten. Nara merev arccal tanulmányozott, majd furcsa, lélektelen mosoly jelent meg rajta. Tapogatta vonásaimat, próbálta leutánozni mimikámat. Más talán groteszknek találta volna az arckifejezését, de én csak gyönyörködtem benne, ahogy próbál emberi érzéseket kifejezni – mert bármi is volt, ember semmiképp sem lehetett.

- Mit csinálsz?

- Nem tudom. De olyan szépen csinálod… - felelete, mire még szélesebbre húztam ajkaim, és természetesen azt is megpróbálta leutánozni.

   Ezek után egyre többször igyekezett utánozni az érzéseimet. Lassan olyanná vált, mint egy különleges tükör. Mindig azokat az érzelmeket láttam rajta, amik engem kerítettek hatalmukba, sokszor a tudtom nélkül. Nara egyre emberibbé vált szememben, hiába tudtam, hogy csak lemásol, nem pedig érez.

   Egészen addig a napig így volt, amikor kaptam egy telefonhívást. Mikor rápillantottam a kijelzőn villogó névre, már tudtam. Az illető csak annyit mondott. „Vége van Jongin.” Nem tudtam szólni egy szót sem, csak kinyomtam a telefont. Próbáltam ez elől elmenekülni a nagyvárosba, de nem sikerült. Az múlt mindig utoléri az embert, akárhova menekül is.

   Lassan leereszkedtem a földre és csak meredtem magam elé. Nara-t addig nem láttam, de most ott guggolt velem szemben, zöld szemei fürkészték kifejezéstelen arcom. Kívülről olyan lehetett, mintha szerepet cseréltünk volna.  Ahogy őt néztem, a hatalmas gombóc a torkomban lassan engedni kezdett és könnyeim szép sorjában törtek utat maguknak. Szégyelltem őket, így fejem a térdeimre hajtottam, kívülről nem látszott más, csak vállaim ütemes rázkódása.

   Nem tudom meddig lehettem így, de amikor a hajamba ujjakat éreztem simítani, szipogva emeltem fel fejem. Nara kétségbeesett arccal nézett rám és szemeiből könnyek peregtek. Olyan közel volt hozzám, hogy a vízcseppek a térdemen pihenő kézfejemre hullottak. Bámultam a nedves csíkoktól fénylő arcot, amin találkozásunk óta először láttam igazi, szívből jövő érzelmeket. Finoman közelítettem felé, letöröltem könnyeit, majd végig simítottam haján és elmosolyodtam, ezúttal Naraval együtt, akinek arcán nyoma sem volt a hamis érzéseknek.

   Azt a napot a nappali padlóján töltöttük, egymás kezét fogva, hátunkat a kanapénak vetve. Ránk sötétedett, de egyikünk sem mozdult, míg végül engem el nem nyomott az álom.

   Másnap reggel ugyanott ébredtem, fejem Nara vállain pihent, ő pedig mereven bámult ki az ablakon. Üresnek és fáradtnak éreztem magam, nem volt kedvem felállni. Egyszerre Nara szólalt meg mellettem.

- Éhes vagyok… azt hiszem. – csodálkozva néztem rá. Eddig soha nem láttam enni vagy inni.

- Éhes vagy? – kérdeztem meg tőle, hátha csak rosszul hallottam, de ő bólintott.

- Igen. – Így hát mégis csak felálltam, hogy reggelit készítsek.

   Amikor az asztalra került az omlett, érdeklődve figyeltem, ahogyan felveszi az evőeszközöket és nézegeti őket, pont, mint aki először fogott ilyesmit a kezébe. Felálltam, odaültem a mellette lévő székre, kivettem a kezéből a kést és villát, majd feldaraboltam neki a tojást. Finoman ízlelgetve ette az első falatot, majd egyre jóízűbben, végül az összes eltűnt a tányérról.

- Nem vagy szomjas? – kérdeztem.

- Nem tudom. – sóhajtva egy pohár vizet is elé toltam, amit végül megivott. Furcsán néztünk egymásra, fejemben pedig megszólalt a vészcsengő. Valami nagyon megváltozott.

   Aznap sehova sem követett. Egyedül sétáltam, egyedül ültem az óráimon, végül olyan rossz érzés kerített hatalmába, hogy az utolsóról kiosontam és az első villamossal hazaindultam. Toporogva vártam, hogy nyíljon az ajtó, majd a hazáig vezető utat már futva tettem meg, a lépcsőfokokat pedig kettesével szedtem a lépcsőházban. Az ajtón berontva Nara-t az ablakpárkányon ülve találtam. Nem reagált arra sem, ahogyan nagy robajjal megérkeztem, csak elrévedten nézte a tájat. Megkönnyebbült sóhajjal vettem le a kabátomat, majd odasétáltam és leültem mellé.

- Jól vagy? – ekkor rám emelte tekintetét.

- Olyan furcsán érzem magam. – arcán őszinte kétségbeesés tükröződött. Ahogyan néztem őt, mintha áttetszővé vált volna az üvegen át beszűrődő napfényben. Ijedten kerekedett el a szemem, és hirtelen megérintettem az arcát. Furcsa volt, hogy most, mikor teljesen emberivé vált, anyagi valójában mintha halványult volna.

   Érintésem váratlanul érte, de nem tett semmit, csak a fénytől ragyogó szemeit az enyémbe fúrta. Anélkül, hogy tudatosult volna bennem, lassan közeledtem felé, majd ajkaink finoman összeértek. Mikor elhúzódtam nem szóltunk semmit, csak magamhoz öleltem, ő pedig a vállamra hajtotta a fejét. Lassan már csak egyenletes légzését hallgathattam, és hónapok óta először Nara elaludt. Ha aznap délután nem halványult volna el egy pillanatra, talán még örültem volna neki. Így viszont összeszorította a szívem a gondolat, hogy egy nap eltűnik mellőlem.

   Reggel kisétáltam és a kanapén, ahová este fektettem le gyengéden, nem volt más csak a gyűrött takaró. Idegesen sétáltam körbe a lakást, de Nara-t sehol nem találtam. Napközben felkerestem az összes helyet ahol együtt jártunk. Pont úgy tűnt el, ahogyan megjelent. Minden nyom nélkül, hirtelen.

   A napok szép lassan úsztak el mellettem, és az évekkel Nara emléke is megkopott kissé. Ajándékokat válogattam a karácsonyi vásárban, ahol a megszokottnál is nagyobb tömeg verődött össze a különböző standok körül. Az emberek lökdösték egymást és nem egyszer áttapostak az idegenek lábán. Én lassan araszoltam, mikor az előttem haladó lánynak szemből nekiszaladt egy suhanc, aki nyomakodva tört utat magának a tömegben. A lány a fenekére huppant és véleményét hangosan is kinyilvánította.

- Á! Nem látsz a szemedtől? Igazán ne zavarjon, hogy mások is közlekednek körülötted! – kiáltotta a már eltűnt srácnak. Óvatosan hajoltam le hozzá, és segítettem összeszedni a szatyrait.

- Minden rendben? – kérdeztem, de amikor felnézett rám, megfagytam a döbbenettől. A szatyrok ott lógtak a kezemben, én pedig bambán bámultam Nara két smaragdzöld szemébe. Ő csak mosolygott és elvette a csomagokat.

- Köszönöm.

- Jól vagy? – kérdeztem, miután összeszedtem magam. Furcsán nézett rám, mintha nem tudná eldönteni, hogy találkoztunk-e már.

- Persze csak… olyan ismerősen hangzott ez a kérdés tőled. – csóválta meg egy kicsit a fejét hitetlenkedve – De igen, jól vagyok. Köszönöm. A meglepetés nagyobb volt, mint a baj maga. De… a sapkám azt hiszem elrepült. Nem láttad véletlenül? – nézett körbe, de akkor már hajoltam is a ruhadarabért a földre.

- Itt van. – nyújtottam felé, de nem tudta megfogni a tömérdek szatyorral a kezében. – Várj, majd én.

   Miközben a fülére igazítottam a finoman kötött anyagot, véletlenül hozzáértem az arcához. Szemében érintésemre mintha felismerés siklott volna át, majd pedig ismét megjelent az a kedves mosoly, amit valaha még tőlem tanult. Legalább is szerettem volna így gondolni rá.

- Köszönöm. Ismét.

- Szereted a forralt bort? Meghívhatlak egy pohárra? Nem akarok tolakodó lenni, vagy…

- Szívesen innék egy bögrével. – szakította meg a szabadkozásomat.

   Az emberek örvénylettek körülöttünk, de mi csak álltunk a tömeg közepén, a karácsonyi fények tengere alatt és kíváncsian vártuk, hogy megismerjük egymás történetét.