Caramel macchiato (Xiumin)

   Mintha csak nehezíteni akarná a helyzetemet, a hó sűrű pelyhekben kezdett hullani. A vásárban kószáló turisták persze mosolyogva néztek fel az égre, és még nagyobb gyönyörűséggel nézegették a kirakatokat és a karácsonyi fényben úszó teret. Én csak óvatosan lavíroztam a tálcával a kezemben, nehogy az értékes – és finom – forralt bor kiömöljön. A vendégek a kis udvarban üldögéltek, ahol a karcsú vaskályhákban vörösen izzott a parázs, és a friss hóesés a fejük fölötti fényfüzéren át hullott alá. Épp egy rendeléssel imbolyogtam a csúszós kövön, amikor felém kiáltottak:

- Pincérnő, legyen szíves!

- Máris jövök, egy pillanat türelmét kérem! – egy pillanatra a hang irányába fordítottam a fejem, ám ekkor nekem jött valaki.

   A forró bor a fehér blúzomon kötött ki, égetve bőrömet, a tálca pedig a bögrével együtt csörömpölve landolt a földön. Sziszegve kaptam a felsőm anyaga után, hogy távol tartsam magamtól, de addigra már a fájdalom biztosított róla, hogy bőröm csúnyán megégett. A srác, aki szorult helyzetem okozta, kétségbeesetten próbált segíteni, de mivel az érintett terület igen kényesnek számított, idegesen hárítottam el kezeit.

- Ne… ne haragudj. Jól vagy? Nem láttalak.

- Nem, nem mondanám, hogy jól vagyok… - sziszegtem idegesen. Legszívesebben megszabadultam volna a még mindig gőzölgő ruhadarabomtól, de hát csak nem kaphattam le magamról az udvar közepén.

- Tényleg sajnálom… Tudok valamiben segíteni?

- Azt hiszem eleget segítettél, köszönöm. – toltam el ismét magamtól és inkább a pult felé kiáltottam – Minji-yah! Átvennéd a rendeléseket, amíg rendbe hozom magam? Ja, és van három törött bögrénk is!

- Persze, menj csak! Elintézem. – érkezett a válasz készséges kolleganőm – és egyben barátnőm - felől. Otthagyva a meglepett és minden bizonnyal kétségbeesett srácot, a személyzeti öltözőbe rohantam. Ott átvettem a tartalék ingemet, amit pont ilyen vész esetére tartottam a szekrényemben. A bőröm azonban nem úszta meg ennyivel, öltözés közben szemrevételeztem a nagyjából fél tenyér nagyságú vörös foltot a mellkasomon és már most hólyagokat ígérő színbe kezdett el pompázni. Égető fájdalom tiltakozott a felvett ruha anyaga ellen, de el kellett viselnem zárásig.

   Mosolyogva próbáltam visszatérni munkámhoz, és készségesen sürögtem a tele pakolt tálcákkal. Karácsony előtt mindig nagy a forgalom, így nem kellett arra gondolnom, hogy ismét egyedül töltöm az ünnepet a családom nélkül.

- Lora… - hajolt közelebb hozzám bizalmasan Minji, amikor visszaszambáztam a pulthoz a rendelésekkel.

- Hm?

- Az a srác szerintem téged vár… Menj oda hozzá.

- Milyen srác?

- Aki rád borította a bort. Talán bocsánatot akar kérni tőled. Vett egy pohárral, azóta meg ott ül, és minden lépésedet figyeli.

- Én ugyan oda nem megyek. Ha akar valamit, akkor jöjjön ide, különben is, irtózatosan megégetett a bor. Remélem, nem marad meg a nyoma. Ajánlom is neki, hogy rosszul érezze magát.

   Miután barátnőm felhívta rá a figyelmem, én is a szélső sarokban ücsörgő alakot kezdtem el figyelni. Szándékosan tettem úgy, mintha nem vennék róla tudomást egész este. Bár meg kellett hagyni, erőteljesen vágott szemei és kedves, kerek arca egyáltalán nem volt taszító jelenség. Helyesnek nem mondtam volna, elsőre a gyerekkori hörcsögöm jutott róla az eszembe, amin mosolyognom kellett.

   Záráskor már felsepertem és a kasszában számoltam a pénzt, amikor egy árnyék kúszott a látóterembe. Mivel minden vendég távozott már – egy valakin kívül – nem esett nehezemre kitalálni, hogy ki az.

- Miben segíthetek? – néztem fel rá egyik szemöldököm a magasba emelve. Nem nyújthattam valami barátságos látványt.

- Én csak… izé… nem akartalak zavarni munka közben, ezért vártam meg, hogy végezz. Bocsánatot szeretnék kérni, amiért leöntöttelek a forró borral. Remélem nem esett bajod.

- Ami azt illeti, de igen, eléggé megégetett. De nem számít, el van felejtve. Ha nem haragszol, akkor most befejezném a munkámat, késő van. – a szavak csak úgy pattogtak a levegőben, ahogy kiejtettem őket. Nem állt szándékomban kedvesen viselkedni, ennek okát azonban nem tudtam volna megmondani.

- Nem hívhatnálak meg egy kávéra? Engesztelésképpen… - láthatóan zavarban volt, de nem állt szándékomban enyhíteni kínjait, bármilyen aranyos is volt.

- Nem, köszönöm, elég késő van már a kávézáshoz, haza szeretnék menni. Holnap is dolgoznom kell.

- Oh, értem. Hát akkor… viszlát. – intett, és fejét lógatva kisétált az ajtón.

- Viszlát. – mondtam a csukott ajtónak, de már nem foglalkoztatott többet a dolog. Sietősen bezártam a helyiséget, majd hazasétáltam a még mindig szakadó hóban. Ha ez így folytatódik, holnap a fél munkaidőm hólapátolással fog eltelni.

   Másnap már csak a kissé sajgó bőröm emlékeztetett az előző napi balesetemre, de a gyógyszertárban kapott krém elég jól hatott, már nem volt annyira csúnya. Ahogy beléptem, Minji köszönés nélkül rántott félre.

- Megint itt van.

- Ki van itt? – néztem rá értetlenkedve.

- Hát a tegnapi srác. Beszélned kellene vele, tutira, hogy miattad jött. Megint ott ül, ahol tegnap.

- De hiszen beszéltem vele tegnap. – most Minjin volt a sor a meglepődésben.

- Hogy mi? És mit beszéltetek?

- Semmi különöset, bocsánatot kért, én elfogadtam, aztán meghívott egy kávéra, amire viszont nemet mondtam. Hazament, ennyi, mese vége.

- Ezt nem mondod komolyan.

- Dehogynem.

- Elhívott kávézni, te meg nemet mondtál?! Megbolondultál?! – tátotta nagyra a száját.

- Miért mondtam volna igent? Nincs kedvem hozzá és nem érdekel a dolog. Nem léphetnénk tovább? Még át kell öltöznöm. – ekkor Minji arcán megjelent a „csinálj, amit akarsz” kifejezés, és egy vállrándítással otthagyott. Túl jól ismert már ahhoz, hogy tudja, ilyen esetekben hiába is próbál meggyőzni.

   A vendégek ömlöttek befele, elkezdtünk már plusz székeket és asztalokat is kipakolni a kanapék mellé, hogy mindenkinek jusson ülőhely, de a kevésbé lustábbak azt is vállalták, hogy a sörös pultok mellett állva beszélgettek az italuk felett, csak a hangulat kedvéért. Szándékosan figyelmen kívül hagytam a sarokban egyedül üldögélő fiút, aki azért szeme sarkából egész nap követett. Dél körül kisomfordált, én pedig megkönnyebbülten sóhajtottam fel, azonban egy fél óra múlva – ugyan ki tartja számon? én aztán nem – visszatért és ismét elfoglalta helyét. Ez így ment még két napig, amikor aztán nem bírtam tovább, záráskor odaültem az asztalához. Elégedett mosolyát akkor sem rejthette volna el, ha akarja, de igazából meg sem próbálta.

- Neked nincs jobb dolgod? Munka? Árva gyerekek, akik otthon várnak? Valami?

- Nem, azt hiszem semmi ilyesféle elfoglaltságom nincs jelenleg. – kortyolt bele még mindig mosolyogva a már minden bizonnyal jéghideg forralt borába. Erre kivettem a kezéből, és elmentem a friss adagért.

- Ez meg mire… - kezdte volna, de nem hagytam végigmondani.

- Mivel fizető vendég vagy, ezért nem lehet kifogásom ellene, hogy itt vagy. Azt meg nem venném a lelkemre, hogy hideg bort iszol. Ezt én állam. – mondtam valamivel lágyabban. Igazából nem kicsit imponált, hogy – feltehetőleg – miattam ült itt már pár napja. Visszahelyeztem magam a vele szemben lévő székre, és vártam, hogy megigya, amit vittem neki.

- Hm. Ez igazán finom, köszönöm. – bólintott elégedetten, majd hirtelen zavarba jött, és mélyen fixírozta a vörös folyadékot a bögrében – Most már el kell fogadnod a meghívásom. Mivel te is meghívtál egy italra. – az utolsó szóra rám nézett, hogy lássa a reakciómat, ami nem volt más, mint egy széles mosoly. Ha megfenyegetnek sem vallottam volna be, hogy aranyosnak találom, de egyre szimpatikusabb volt nekem ez a srác.

- Rendben van, egy kávé azt hiszem, belefér. Holnap szabadnapom van.

- Akkor találkozzunk a Latte kávézóban holnap este. Hét óra megfelel?

- Meg. Tökéletesen. De most ne haragudj, még le kell zárnom a kasszát.

- Persze, nem akarlak feltartani. Akkor holnap találkozunk Lora. – mosolygott édesen.

- Honnan tudod a …

- Neved? Szép névtáblátok van. – mutatott a mellkasomon díszelgő kitűzőre.

- Tényleg. – nevettem el magam. – akkor holnap öhm…

- Kim Min Seok. De szólíts csak Xiuminnak. A barátaim így hívnak.

- Rendben van Xiumin. – bólintott, majd intett még egyet és kisétált az utcára. Valamiért teljesen jó kedvre derültem, gondolataim el-elkalandoztak, úgyhogy négyszer kellett újraszámolnom a pénzt, mire sikerült a végleges összeget megkapnom. És csak kétszer mentem vissza megnézni, hogy bezártam-e a lakatot a rácson. Mi történt velem?

   A szabadnapomat nagyrészt azzal töltöttem, hogy kiválasszam az öltözékemet, majd mikor dél körül még mindig nem találtam meg a megfelelő darabot, elindultam vásárolni a kedvenc butikomba. Elvégre néha nekem is kijár némi kényeztetés. Végül egy horgolt felső mellett döntöttem, ami leesett az egyik vállamról, szabadon hagyva azt, alá egy ujjatlan toppot vettem, ahhoz szűkszárú farmert és egy magas szárú, enyhén magasított sarkú csizmát. Hajamat a szokásos copfból kiengedtem és hagytam, hagy omoljon a vállaimra enyhe hullámokban. Sminknek csak egy kis fekete szemceruzát használtam és szempillaspirált, és rögtön le is szidtam magam, ahogy könnyes szemmel bámultam a tükörbe. Nagyon ritkán használok csak szemfestéket, de valamiért kivételesen jól akartam kinézni.

   Odakint ismét hullott a hó, ahogy a kávézó felé sétáltam, fázósan húztam szorosabbra sálamat a nyakam körül. A kávézóhoz érve először azt hittem, hogy zárva van, mert egy vendéget sem láttam a máskor zsúfolásig megtelt helységben. Azonban bekukkantva az ablakon a pultnál háttal állva láttam a pincért, így a kevésbé fagylaló lehetőséget választottam, és beléptem, hogy ott várjam meg Xiumint. Az ajtónyitásra kis csengő szólalt meg, ezzel jelezve, a vendég érkeztét.

- Jó estét!

- Jó estét. – köszönt felém fordulva a pultban álló pincér, aki legnagyobb meglepetésemre nem más volt, mint Minseok. Elegáns fekete nadrág volt rajta, szépen vasalt fehér inggel, csípőjén a pincérek jellegzetes, fekete kötényével. Kedvesen mosolygott, miközben odasétált, hogy lesegítse a kabátomat.

- Már vártalak. Erre gyere. – vezetett az egyik szépen előkészített asztalhoz. A többi csupasz volt, ezen azonban ízléses dekoráció díszelgett szárított növényekből és üvegbe töltött kávébabból – Egy pillanat türelmedet kérem, csak elkészítem a kávét és jövök.

   Meglepetésemben csak bólintani tudtam, azzal visszasétált a pult mögé. Hirtelen ötlettől vezérelve mégis felpattantam és elhelyezkedtem egy magas bárszéken Xiuminnal szemben, majd a pultra könyököltem és a kezemre támasztott fejjel figyeltem ügyködését.

- Nem tetszik az asztal? – aggódó arcát látva elmosolyodtam.

- Ellenkezőleg. Igazán megleptél, és nagyon tetszik minden. Csak szerettem volna nézni, hogyan készíted a kávét.

- Á, értem… - nevette el magát megkönnyebbülten, majd elkezdte rutinosan előszedni a kellékeit. Ő maga őrölte a kávészemeket, kézi darálóval.

- Itt dolgozol? Hogy lehet, hogy nincs itt senki? Ez az egyik legmenőbb kávéház a városban. – kérdeztem tőle, miközben a friss kávéport forrázta le. A készülő kávé csodálatos illata kezdte megtölteni az orrom.

- Csak dolgoztam. A tulaj tartozott nekem egy szívességgel, így ma estére csak a miénk a hely.

- Most EGY KICSIT lenyűgöztél.– hangsúlyoztam szándékosan a lényeget - Nem lett volna egyszerűbb, ha beülünk valahova?

- Az utóbbi pár napban láttam, hogy mennyit dolgozol, gondoltam jól esne, ha ma valaki csak téged szolgálna ki.

- Igazán? Hát... hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem tetszik. És mit készítesz nekem?

- Valami különlegeset, csak neked. Szereted a karamellát?

- Igen, talán túlságosan is. – élvezettel néztem, ahogyan a pult mögött mozog. Majdhogynem profizmussal készítette el a kávémat, az őrléstől egészen a tejhabig.

- Most menj vissza az asztalhoz, mindjárt viszem a kávéd. Azt akarom, hogy meglepetés legyen. – egy imádni való félmosoly jelent meg az arcán, így nem tudtam neki nemet mondani. Visszasétáltam a helyemre és vártam. Hamarosan megjelent vendéglátóm, immár köténye nélkül, és a kezében lévő tálcáról letette a saját italát, majd karamellás diót, végül az én kávémat. Amikor megláttam, a szám is tátva maradt a látványtól.

   A csészémből gyönyörű latte art tekintett rám, ami egy liliomot ábrázolt. Szirmai szinte fekete étcsokoládéból voltak, az aranyszínű karamelltől márványos mintázatú tejszínen úszva.

- Hát ez…

- Tetszik?

- Na jó, MOST lenyűgöztél. És ezt jól raktározd el, mert nem osztogatom az elismerésemet.

- Köszönöm. – hajolt meg finoman és fülig érő szájjal leült velem szemben, majd belekortyolt a kávéjába. - Nem kóstolod meg?

- Olyan szép, hogy sajnálom meginni. – előkaptam a telefonom, gyorsan készítettem egy fényképet, majd belekortyoltam az italomba. Hihetetlenül finom volt, de már meg sem lepődtem. – hm…

- Ízlik?

- Igen. De… mit is iszom? Csak hogy legközelebb névre szólóan tudjam kérni.

- Karamell macchiato. Azt hiszem illik hozzád. Édes, mégis van egy határozott íze, amit az ember vagy nagyon megszeret, vagy nem kér belőle többet. – miután eljutott a tudatáig, hogy mit is mondott, fülig pirulva temetkezett bele a poharába. Én csak magamban mosolyogtam a bókon. Valamiért annyira aranyos volt, hogy nem tudott zavarba hozni.

   Nem is figyeltem az időt. Lassan kortyolgattuk a kávénkat és közben kellemesen elbeszélgettünk. Xiumin nagyon figyelmes és kedves embernek bizonyult, ahogy az este haladt előre, egyre többször kaptuk magunkat azon, hogy elhallgatva bámultunk egymás szemeibe.

- És te otthon töltöd a karácsonyt? – kérdezte hirtelen.

- Nem. Évek óta nem töltöttem otthon a karácsonyt.

- De hát miért? Talán nem vagy jóban a családoddal? – arca olyan aggódást tükrözött, hogy kedvem lett volna megsimogatni a feje búbját, de ellenálltam a késztetésnek.

- Nem, ilyenről szó sincs. Amint láthatod, nem vagyok ázsiai. A szüleim Európában élnek, és nem tudok hazautazni hozzájuk. Így minden évben próbálok minél többet dolgozni, hogy ne kelljen egyedül töltenem az ünnepet a lakásomban, csakhogy ez a munkahelyem nem lesz nyitva úgy, mint a régi. Idén mégiscsak a saját társaságomat kell élveznem szent este.

- Sajnálom…

- Ugyan, nem vészes. Hiszen csak egy nap az egész. – mosolyogtam remélve, hogy nem veszi észre mennyire bánt az egyedül töltött ünnep gondolata.

   Amikor már elfogyott a kávénk, az összes karamellás dióval egyetemben, segítettem rendet rakni, majd pedig bezártuk a kávézót. Együtt indultunk el a hóesésben, ugyanis ragaszkodott hozzá, hogy hazakísér. A karácsonyi fényekben úszó sétálóutcák igazán lélegzetelállítóak voltak.

   A hóesés csak nem akart szűnni, a hókotrók szakadatlanul dolgoztak, hogy az utak és sétálóutcák járhatóak maradjanak. Mehettünk volna busszal vagy taxival is, de szívesebben sétáltam. Az utca bizonyos pontjait összefüggő jég fedte ott, ahol még nem szórták le, így gyerek módjára lendültem neki, és csúsztam végig a jégen. Élveztem, ahogyan a csípős szél az arcomba tódult, felfrissítve ezzel. Már stabilan álltam, amikor megéreztem, hogy Xiumin ujjait szorosan összekulcsolta az enyéimmel.

- Még a végén elesel.

   Meglepve néztem a szemébe, de nem szólt semmit, csak egy kedves mosolyt kaptam válaszul, amit viszonoztam. Így, kézen fogva együttes erővel csúsztunk végig a járdán.

   A lakásom előtt megálltam, hogy elbúcsúzzak kísérőmtől.

- Igazán jól éreztem magam. Köszönöm… - mosolyogtam rá.

- Érdemes volt annyit várnom rád. – megint arra a jellegzetes félmosolyra húzta a száját.

- Ne haragudj…

- Felejtsük el. Ha valakinek bocsánatot kellene kérnie, az én vagyok. Végül is én forráztalak le. – erre már csak megráztam a fejem, jelezve, hogy már nem számít. – De… lehetne még egy meghívásom? Nem muszáj elfogadnod, csak… szóval… arra gondoltam, hogy eljöhetnél hozzánk karácsony napján. Hogy ne legyél egyedül. Én sem otthon töltöm, hanem a lakótársaimmal a kollégiumban. – meglepetésemben nem tudtam megszólalni, csak nagy szemeket meresztettem rá. – lehet túl tolakodó volt, ha nem akarod…

- De, de… szívesen elmegyek. Azt hiszem. – mondtam bizonytalanul, mielőtt visszavonná a meghívást. – Nem zavarnék?

- Dehogy!  A fiúk biztosan örülnének.

- Akkor benne vagyok. Még egyszer köszönöm. – bólintottam, majd a kapu felé fordulva indultam volna be, amikor Minseok hangja megállított.

- Lora… - megfordultam, de nem volt időm megkérdezni, hogy mit szeretne, mert ajkai finoman tapadtak az enyéimre.  Készségesen behunytam szemem, miközben Xiumin kezei alig érintve csúsztak derekam köré. Csókunk keveredett a markánsabb espresso és a lágyabb macchiato karamellás ízével. Az érzés, ahogyan hideg arcunk összeért, erős ellentétben volt azzal a melegséggel, amely szétáradt bennem ajkai finom érintésére.

   Finoman váltunk el egymástól, és egy „jó éjszakát”-ot suttogva elindultunk mindketten. Minseok a hóesésben, én pedig az ajtómhoz vezető havas járdán.

Mosolyogva gondoltam rá, hogy mégsem kell egyedül töltenem a karácsonyt.